Megismerkedés
Ez az interjú abból a szempontból egyedülálló a kötetben, hogy megszólal a házaspár mindkét tagja. Bár külön-külön beszélgettem Nórával és Zsolttal, a szövegek mégis egymásba illeszkednek, mint egyazon dallam két szólama. Egyetértés van közöttük abban, hogy a kapcsolatot az érzelmek mellett az elköteleződés tartja össze, és hogy a gyereknevelés egy nagy kihívást jelentő, összetett feladat, előre kiszámíthatatlan nehézségekkel és örömökkel.
Nóra
Harminc éves koromban házasodtunk össze Zsolttal. Addig nem volt házasságom. Voltak rövidebb-hosszabb párkapcsolataim, de igazából egy sem volt olyan, amiben megélhettem volna, amire vágyom. A házasságunkat megelőzően hét éven keresztül éltem egyedül. Azelőtt, az iskoláim alatt, a dolgozó éveim elején még kollégiumban, albérletben, barátnőkkel laktam. Azt hiszem, ezek az életformák nemigen kedveztek egy komolyabb kapcsolatnak.
Kezdettől fogva házasságra készültem. A húszas éveimben így is közlekedtem a világban; a szívemben párt kerestem. Azt hiszem, akkor igazából nem azt az egy párt kerestem, hanem ebbe a létformába, ebbe a tervembe voltam szerelmes, és ehhez kerestem partnert. Úgy is mondhatnám, függő voltam a párkeresés gondolatától. És ahogy múltak az évek, egyre reménytelenebbnek láttam. Egyre kevésbé hittem abban, hogy én tényleg megtalálhatom, akit szerethetek, és aki engem szeret. Mígnem aztán jött egy életszakasz, amikor el tudtam engedni ezeket a gondolatokat. Arra jutottam, hogy ezen túl is van élet, vagy éppen ezzel együtt is van élet. Akkoriban már jó néhány éve dolgoztam, és újra arra adtam a fejem, hogy iskolapadba üljek. A főiskola annyira kitöltötte az életem, hogy el tudtam belül engedni ezt a görcsös ragaszkodást és reménytelenséget. A tanulmányok új célokat adtak, új embereket ismertem meg. Egy évnyi főiskola után találkoztam Zsolttal. Ő is jelentkezett ugyanerre a főiskolára, és egy közös barátnőnk összehozott egy ebédet, hogy információkat, tapasztalatokat tudjunk cserélni. Kétszer találkoztunk hármasban, és utána pedig már kettesben. … Pillanatok alatt kialakult köztünk a mély barátság. Már legelső találkozásunkkor is félszavakból megértettük egymást. Mélységesen ledöbbentem, hiszen ilyen tapasztalatom volt már lányokkal, de férfival még soha. Kiderült, hogy sok közös van bennünk, de a különbözőségekről is tudunk egy nyelvet beszélni.
Sokat telefonáltunk, sokat találkoztunk, és pár hónap után már éreztem, lehet, hogy ebből több lesz. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy nem köt ez a görcsös ’férjhezmenési’ vagy társ iránti vágy, ezért türelmes voltam. Akkor éreztem először az életemben, hogy érdemes várni. Akármeddig is tart, és akármi is lesz. Egyébként több olyan gesztusa volt – amit ő utólag tagad – amiből én gondoltam, hogy ebből több is lehet. De ő azt mondja, akkor még nem volt szerelmes.
Zsolt
Nekem volt egy feleségem, akivel még huszonöt éves koromban ismerkedtem meg, és el is jegyeztük egymást. Úgy terveztük, hogy rövidesen összeházasodunk, így össze is költöztünk. Teltek az évek, de nem szeretett volna se házasságot, se gyereket, én meg vártam. Közben egy influenza elleni oltás után elvesztettem a hallásomat a bal fülemre. Ez számomra egy fontos figyelmeztetés volt: „Zsolt, egy életed van, és ezzel kezdened kell valamit.”
Végül azt mondtam, vagy összeházasodunk és gyermekeket vállalunk, vagy pedig menjen ki-ki a maga útjára. Erre megtartottuk az esküvőt, de aztán alig egy év telt el, és egy másik férfival lelépett, és sosem jött vissza.
Ekkor kaptam meg ajándékba a hitemet. Mivel nem tanultam gyerekkoromban hittant, szerettem volna elvégezni egy teológiai főiskolát, hogy hiteles forrásból tudjam meg, miben áll a keresztény hitem. Ez a Sapientia Főiskola volt Budapesten, ami akkortájt indult. Egy közös barátunk mondta, hogy bemutat egy lányt, aki oda jár, és tud mesélni a főiskoláról. Ez 2003. augusztus 9-én volt. Mivel Nóri nem lát és nem ismerte a helyszínt, ezért elmentem érte kocsival. Körülbelül egy fél órás út volt a vendéglő és az otthona között, és azalatt beszélgettünk. Néhány perc alatt kiderült, hogy teljesen egy nyelvet beszélünk. A hangja pedig egészen elbűvölt.
Én akkor az „újrakezdett” életemben még nem akartam megházasodni. Annak örültem, hogy találkoztam valakivel, aki azt a könyvet szereti, amit én szeretek, akivel lehet beszélgetni az élet dolgairól, és majdnem ugyanúgy gondolkodunk ezekről.
Nóra
Tetszett mindig is a humora, a nem szokványos figyelmességei, az udvarlása. Megismerkedésünk után nem sokkal a Margit-szigeten sétáltunk, amikor megkérdeztem, hogy a hallható zenéhez tartozik-e látvány is. Ő elmondta, mivel fél fülére nem hall, ezért nem hallja a zajok/hangok irányát, úgyhogy ha megmondom, milyen irányból jön a zene, akkor ő megmondja, mi látható ott. Ez meghatározó élményem volt, úgy éreztem, kiegészíthetjük egymást. Nemcsak fizikai hiányunkban, hanem valahogy szimbóluma lett ez azóta is az együvétartozásunknak.
Humorára utalt például, hogy három hónappal megismerkedésünk után egy közös együtt eltöltött héten emlékezett arra, mennyire szeretnék vezetni, ezért elvitt egy temető melletti nagy térre, ahol kedvemre próbálkozhattam. Amikor elindultunk, még azt mondta, hogy csak tankolni megyünk, ezért volt nagy meglepetés nekem. Egy alkalommal azért bele kellett nyúlnia a kormányba, mert a temető felé vettem igen gyorsan az irányt. Ekkor megállapítottuk, hogy még korai volna rögtön ilyen egyszerűen a menybe menni…
Zsolt
Lehetőségünk volt egy közös utazásra, melyen egy hetet együtt töltöttünk, szinte éjjel-nappal, s mivel én kísértem őt, sokat beszélgettünk. Ekkor kezdődött köztünk egy hallgatólagos játék. Kikérdeztük egymást, arról, hogy ki milyen férjet, feleséget szeretne magának, de ezt persze sosem konkrétan, csakúgy szőrmentén, általános mondatokban tettük, még véletlenül sem úgy, mintha konkrétan egymással képzelnénk el a jövőt és az életet.
Később egyre többször „rontottuk el a játékot” és véletlenül konkrétan is rákérdeztünk dolgokra.
Egy idő után Nórival már rendszeresen találkoztunk, naponta, kétnaponta. Határozottan éreztem, hogy válaszúthoz érkeztünk; dönteni kell, hogy visszaépítsünk ebből a kapcsolatból, vagy… Vagy tényleg megkérem a kezét.
Nóra
2004. februárra érte el őt egy olyan krízis, hogy itt vagy tovább fejlődik a kapcsolatunk, vagy nem kell tovább erőltetni. Ráadásul ő egy válás után volt, tehát nem úgy indult ennek neki, hogy kapcsolatot keresett. Sőt, ősszel még folyt a válása. Sokat vívódott, hogy mi legyen a kapcsolattal, majd május felé a szerelem is megjött a részéről. Viszont ha már szerelmes volt, akkor nem gondolkodott sokáig.
Zsolt
Ő éppen egy lelki gyakorlatra indult, és én egy zsoltárt írtam ki neki Braille-ben. Addigra megmutatta már nekem, hogy mik azok a Braille betűk, kaptam tőle Braille-táblát. És akkor volt a papíron még körülbelül két sor, mondom, ne hagyjuk már üresen, írjunk ide valami humorosat, vagy valamit. És akkor arra használtam azt a két sort, hogy megkértem a kezét. Ő azt mondta, már tudta, már az őszi közös utazásunkkor tudta. Csak várt. Így történt, hogy a megismerkedésünk után egy bő évvel összeházasodtunk.