A házasság nem vége valaminek, hanem kezdete

Edelényi Zsolt és felesége: Nóra a házasságkötés éjjelén

Kaposvár

Zsolt

Egy munka kapcsán jöttünk Kaposvárra. Láttuk, hogy csodálatos és élhető város: vannak járdák, széles utcák, nincs dugó, nem kell napi sok-sok órát utazással tölteni. Sokat tudnék mesélni, mert nagyon megszerettem ezt a várost.

A munka itt sem jött be, ennek ellenére úgy döntöttünk, maradunk Kaposváron. Miután több száz ingatlant megnéztünk az elmúlt két évben, jött egy, amiről tudtuk: „ez az.” Csodába illő dolog volt, mennyire egyértelmű volt a számunkra, hogy ezt a házat meg kell vennünk.

Az a legnehezebb Kaposváron, hogy itt senkink sincs. Nekem tetszik ez a fajta elszigeteltség, mert sok időt tölthettem a családommal, de azért fáj, hogy sokan visszautasították a meghívásunkat, és hogy mások sem hívnak minket sem. Ezt nem panaszként mondom, csak elgondolkoztat, vajon miért van ez így.

Nóra

Csabi három és fél éves volt, mikor ideköltöztünk. Sokat gondolkodtunk azon, hogy mikor adjuk óvodába. Utólag azt látom, hogy nagyon jó döntés volt, hogy csak négy és fél évesen került oviba, és addig itthon tudtunk vele lenni. Annyi minden történt vele abban az egy évben, rengeteg változás. Kellett neki és nekünk is idő, hogy gyökeret tudjunk verni Kaposváron.

Tíz hónapja pedig megszületett Palkó. Régóta szeretünk volna testvért Csabi mellé. Volt két babánk időközben, akik rövid ideig voltak velünk, meg sem tudtak születni. Utólag azt mondom, hogy mindennek megvan a maga előnye és hátránya. Igaz, hogy sokat vártunk Palkó érkezésére, de nem volt baj, hogy ekkora korkülönbség van a két gyerek között. Azt gondolom, én nem lennék képes sokgyerekes anyuka lenni.

Palkó fogantatása idején egyébként épp kifele indultam volna: Csabi révbe ért valamelyest az óvodában, és én épp beleéltem magam, hogy elkezdek dolgozni. Aztán megtudtuk, hogy újra babát várunk. És az első hónapokban feküdnöm kellett, küszködtünk, hogy életben marad-e, megmarad-e, egészséges lesz-e. Aztán gyönyörű, egészséges várandósság lett a végére, a farfekvéses szülést kivéve. Fantasztikus, hogy van ez a kilenc hónap, hogy felkészülhetünk a babára, mert addigra sikerült visszafordulnom befelé, hogy el tudjam vállalni azt, hogy ő is jön hozzánk. Azóta itthon vagyok és a férjem a segítségem. Itt Kaposváron nem alakult ki valahogy az, mint Budapesten, hogy rengeteg kapcsolatunk van. Bár sok kellemes, örömet adó, felületesebb kapcsolatunk van, igazán mélyek nem tudtak alakulni. Úgyhogy most kicsit beszorultam ezen a télen lelkileg és fizikailag is. Újra nehezen mozdulok ki.

Volt már korábban is ilyen időszak az életemben. Egy eléggé depresszív időszakom volt még Pesten, amikor egyedül éltem. Jártam munkába, de előfordult, hogy reggel másfél órámba került, mire ki mertem lépni az utcára. És még akkor is aggodalmaim voltak, hogy vajon nem mindenki engem néz-e, vajon a ruhám, a hajam rendben van-e. Itt azért még nem tartok jelenleg, de tény, hogy néha vissza- visszaköszön ez a depresszív érzés. Főként a téli időszakokban. Úgyhogy bízom a tavaszban, hiszen az igény megvan bennem, és Zsolt is támogat mindenben.

Érdekes, mert én azt gondoltam, hogy Palkóval könnyebben elindulok, hiszen minden feltétel adott: második gyerek, van már tapasztalatom, van vakvezető kutyám, ismerem a terepet. De nagyon nehéz elindulni több szempontból is. Palkóval a hátamon, aki hordozókendőben van, kutyával az oldalamon technikailag is nehéz menni. És a kapott reakciók is megnehezítik a kimozdulást. Ma már annyira nem csodabogárság a hordozókendő és a vakvezető kutya, de vannak negatív reakciók. Vannak pozitívak is, nem mondom. Csak nem tudja az ember, hogy hol és mikor éri megjegyzés. Az ember éli az életét, jár-kel a világban, és nem lehet tudni, mivel kerül egy pillanat alatt szembe.

Nem gondoltam, hogy ez az én kifele való nyitottságom egy-két hónap alatt le tud épülni ilyen szintre, mint ahogy most a télen. Elég meghallgatnom az időjárás előrejelzést, hogy totálisan lebeszéljem magam az aznapi kimozdulásról. Bízom benne, hogy ez csak egy átmeneti időszak, és változni fog. És azt is belátom, hogy a kimozdulással Zsolt válláról tudnék levenni terheket. Neki is igénye, hogy ne csak ő legyen az én támaszom, úgyhogy most határoztuk el, hogy keresünk segítőt. Erre a kutya miatt is szükség van.

A kutya, aki egy lelkes hiperaktív eb, imád dolgozni és képes huszonnégy órán keresztül szeretni, most szenved attól, hogy nincs elég munkája. És ha nincs kifuttatva, akkor iszonyatosan izgatott és figyelmetlenebb, amikor dolgozik. Viszont a futtatást nem tudom egyedül megoldani. A kutyafuttató terület nem biztonságos, és messze is van, az autósok miatt már többször kerültem életveszélyes helyzetbe, úgyhogy csak látó segítséggel tudok odamenni. Zsolt úgy döntött, hogy kiszervezzük ezt a szolgálatát, szeretné, hogy ne rajta múljon mindig, hogy ki tudok-e menni a kutyával vagy sem. Most ehhez keresünk segítséget, hogy valakivel ezt meg tudjam oldani. Ugyanis ha már ki van futtatva a kutya, akkor normálisan lehet vele közlekedni, és én is nagyobb bizalommal indulok neki.

Remélem, most tavasszal megint sikerül nyitnom kifelé. Szeretnék itt Kaposváron is baráti kapcsolatokat. A kapcsolatra való vágyásunkban nem az a lényeg, hogy sok legyen, hanem hogy megfelelő legyen. Nem vágyom tömegekre, csak pár szorosabb barátságra a mindennapokban. A férjem szerint is több barátnőre lenne szükségem, mert nehezen viseli, hogy a barátnő szerepet is ő tölti be jelenleg, főképp, ha az ételreceptek részleteivel traktálom.