A mai evangélium is gondolatokat hozott elő belőlem. Hála az Istennek, minden héten megérint Isten szava. Nagy ajándék ez.

Ez a mondat ragadt meg bennem: „Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: »Barátom, menj följebb.« Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt!” (Lk 14,10)

Eszembe jutottak azok a keresztény emberek, akik irgalmatlanul megbántottak. Az életemben a vallásos emberektől kaptam a leges-legnagyobb ütéseket. Hogyan bocsássak meg nekik? Imádkozok értük sokat — még mindig fáj. Próbálom mentegetni őket — vajon tényleg segít?
Mostanában jutottam el addig, hogy nem mentegetem őket. Miért kellene? Ismerem az indokaikat? Ismerem én őket eléggé? Nyilván nem. Ami viszont ezzel együtt jár: nem is ítélem el. Tényleg nem.

A templomban pedig rájöttem arra, hogy akár nyugodtam előre is engedhetem őket, ha előre akarnak menni. Úgy értem, hogy el tudom fogadni, hogy ők előre ülnek. Én szeretnék jobban bízni Isten jóságában. Abban, hogy vele maradhatok most már örökre. Nem érdekelnek már az ellenem merényletet elkövetők. Megbánják vagy nem? Legyen ez az ő business-ük.

Nem tudom elég jól megvilágítani, milyen felszabadító érzés ez: Nem én döntök, hanem Isten dönt. Isten pedig igazságosan dönt. Ha netán én voltam kegyetlen más emberekkel, Isten nem fog emiatt hátraültetni, ha én eleve oda ülük.
Végül azt könyörögtük: legyen elég a legutolsó hely is, csak Isten országában. Én nem tudok így imádkozni. Ha Istenre gonoldok, tudom, hogy az Isten országában vagyok. Azon belül nincsenek helyek. Helyek a földön vannak. Istennél? Ott ezek nem is érdekesek…