33 évig hitetlen ember voltam. Hívőként összehasonlítom azt, miképp reagáltam régen egyes eseményekre, miképpen most, hívőként. Mindig is gyarkoroltam a szőnyeg alá söprés művészetét. Hála Istennek, lassan kezdem belátni, erre semmi szükségem nincs.

Mi a szőnyeg alá söprés művészete?

Amikor meghalt édesapám, tehetetlen voltam a bennem kavargó gondolatokkal, érzelmekkel szemben. Ez egyfajta szenvedés, ami néha még fizikai fájdalommal is járt. Régen nagyon elkeseredtem volna. Igyekeztem volna az utolsó erőmmel is a szőnyeg alá söpörni a gondolatot, hogy ő már nincs többet. Egyetértettem volna a buddhistákkal, hogy nem akarok szenvedést. Vagy talán kitaláltam volna, hogy apu valójában van még, csak egy másik világban. Mindegy, csak legyen magyarázat rá, és csökkenjen a szenvedésem!

Hivőként egészen másképp cselekszem. Odaadom Istennek a gondolataimat, érzéseimet, szenvedéseimet. Ő pedig magához emeli. Nem a szőnyeg alá söpröm. Nem keresek magyarázatot a megmagyarázhatatlanra. Nem hiszek el hamis magyarázatokat. Apu nincs többet, és kész. Isten teremtette őt. Eddig velünk volt, most már nincs velünk itt a földön.