A ma felolvasott evangéliumban két imádkozó emberről hallottunk. Az egyik így, a másik úgy imádkozott. Jézus pedig szokása szerint a közvéleménnyel ellenben nyilatkozott.
Én még egy dolgot kiolvastam a mai evangéliumból. A farizeus kötelességből imádkozott, azaz valakinek meg akart felelni. Ezzel szemben a vámos pedig belső indíttatásból. Senkinek sem akart megfelelni. Még Istennek sem. Valóban könyörög, hogy Isten bocsássa meg, amit tett.
Eszembe jut az évszázadok alatt kialakult hitre nevelési gyakorlat. A gyerekeknek kötelező imádkozni. Még azt is megmondjuk nekik, hogy mit és hogyan imádkozzanak. Persze meg lehet magyarázni ezt a gyakorlatot. Elgondolkoztató azonban, hogy a vallásos családban felnőtt gyerekekből sokan nem lesznek hívő felnőttek.
A Bibliából egyértelműen kiderül: a szeretet nem kötelesség, hanem Isten szeretetére adott önkéntes válasz. Az imádság pedig a mi szeretetünk megnyilvánulási formája. A kényszerített imádság olyan, mint a döglött hangya, lélektelen.
Kényszerből talán, de sokan olvasták Kertész Imre Sorstalanság című művét, amelyben Lajos bácsi „nedvesen vonagló húsos ajkak” látványa és a folyosón elhaladó nő maradt meg az imádkozó Imre emlékeiben.
Arra is emlékszem, hogy egyszer visszautasítottam egy vallásos barátomat. Meg volt győződve, hogy rosszul döntöttem (és akkor mi van?), és azt mondta: „Imádkozom érted.” Így lesz az intim imádságból szitokszó, töltelékszó, üres lufi.