A megbocsátás onnan indul ki, hogy nem akarok megbocsátani. Azt gondoljuk, hogy amit a másik tett, az megbocsáthatatlan. Ahogy a híres Illés-dalban éneklik: „Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk?”

A megbocsátás legvége pedig az, hogy úgy tudunk a másik emberhez fordulni, mintha először találkoznánk vele, a szimpatikus, vonzó emberrel. Még a gondolatainkban sem fordul meg, mit tett velünk. Meg sem történt. Eddig szinte sosem jutunk el. Van, hogy évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy eljussunk eddig.

Szinte mindig kölcsönös a megbántás. Ezért is tartom értelmetlennek azt tanítani a gyerekeknek, hogy kérjenek bocsánatot és el van intézve a dolog. Ugyanis ettől egyikük szívében sincs elintézve a dolog. Sőt, inkább megreked. Az egyik azt hiszi, hogy el van intézve, a másik meg tovább duzzog, mert szerinte nem lehet ennyivel lerendezi az ügyet. És igaza van.

Az igazi megbocsátást kellene megtanítani nekik, és az igazi bocsánatkérést. A teljes megbocsátáshoz vezető utat.