Anyukámat már 25 éve eltemettük. Földi árvaságomat viszont csak most kezdem. Most döbbentem rá, hogy micsoda kincs számomra az örömhír! Hiszen földi édesapám meghalt, de az igazi édesapám, akitől az életem származik még él. Isten az én apám. És anyám is egyben. A földiekért nagyon hálás tudok lenni. Évekig gondoztak, neveltek. Összeszámlálhatatlanul sok dolgot kaptam tőlük. Már nincsenek velem.

Mi atyánk. Így tanított Jézus imádkozni. Ő azonban apunak hívta Istent, a mi atyánkat. Fel is hatalmazott arra, hogy mi is így hívjuk őt. Hiszen fiai vagyunk. Tőle kaptuk ezt az életet. Micsoda könnyebbség ez nekem. A katolikus vallás amúgy is terhelt azzal, hogy a papokat is atyának szólítjuk. Ez az avitt szó rengeteg rátapadt előítéletet, hangulatot hordoz. Eddig sem szerettem így hívni őket (egyetlen pap nem engedi csak meg, hogy atyának nevezzük), azonban nem értik meg, ha másképp nevezem meg őket.

Könnyebb az Istennek mondanom, hogy apu, mint atya. Így a papok is nyugodtan maradhatnak atyák. Ezzel pedig még jobban kifejezem azt, hogy mit érzek iránta, és hogyan gondolkodom felőle. Földi szüleimet már nem érdekli, mi történik velem, Istent, a halhatatlan apukámat viszont nagyon is. Az ő öröme pedig az én erőm.