Kuglóf Mihály, becenevén Kumi egy becsületes, vallásos családból származott. Egyik nap azt mondja magának: Most pedig elköltözünk Bercsibe asszony, és ott fogunk élni dínomban-dánomban. Életünk minden napja csupa vidámság lesz.

Így lett, hogy Bercsibe vettek házat, farmot akkorát, hogy akár egy kisebb teherautó is elfért volna rajta. De nem volt teherautójuk, elvégre Kumi inkább intellektussal rendelkezett mint erőkifejtési potenciállal, és ezért valami papírtologató állásba ment.

Kumi azt mondja egyszer a feleségének: „Asszony, ha már itt vagyunk, járjunk misére, mint ahogy azt illik egy becsületes vallásos családból származó férfi becsületes vallásos családjának.” Így történt, hogy egy napfényes vasárnap délután elmentek a legközelebbi templomba.

Nagy dirrel-durral érkeztek, mert éppen vitték a kiskutyát, nagykutyát kisgyereket és nagy gyereket. Ja, erről még nem beszéltem? A farmon nevelkedett egy kisebb, élénkebb eb, meg egy nagyobb tohonya darab. Ez utóbbi jellegzetes farm-illatú volt, míg az előbbi inkább háromnapos hányás-szagra emlékeztetett. A gyerekek meg belevaló ifjak, első és második áldozók, kitűnő hittanosok, és nagyszerű kamaszok. Fiú és lány.

Már jó korán megérkeztek, hogy a templom előtt bemutatkozzanak a bercsi templomba járó köznépnek, akik alig várják már, hogy újabb becsületes vallásos emberek támasszák Isten házának falait. Jöttek is, de senki sem akart szóba állni velük, inkább csak a kutyákra néztek, és azokra tettek megjegyzéseket. Csak egyetlen egy ember szólította meg őket, mondván, hogy tilos a templom előtt kéregetni.

Hát Kumit nem abból a fából faragták, akit leforráz a hűvös fogadtatás. A kutyákat kikötötték a templom tornyáról leereszkedő ereszcsatornához, ők pedig beszédelegtek a templomba. Ott érezték meg, milyen az igazán ájtatos légkör. A templom falai csodálatos színekre festve, üvegablakok mintha tegnap készítették volna. Gyönyörű magyar zászló lengedezett az oltár felett, és liliomillat lepte be az egész házat.

A templomajtó mögött Néhány ember állt és üdvözölte őket: „Isten hozta Önöket? Jártak már nálunk?” Azonnal felfedezték ugyanis, hogy ők újak. Azonnal lekérdezték az alapinfókat: Honnan jöttek? Mivel foglalkoztak? Közben pedig elkísérték őket. Nehogy elfelejtsem, megkérdezték, hol szeretnének lenni szívesen? Elől? Hátul? A gyerekesek elől szoktak náluk ülni, de nem nagyon muszály ott. A Kis meg nagy germek azonban mindenképp oda szeretett volna menni, a szülők pedig el nem marasztalható módon engedtek ezen nyomásnak, így előre ültek. Jobbról is balról is úgy fogadták őket, mintha rég nem látott barátok volnának. A gyerekek hangos kacaja pedig úgy megtöltötte az amúgy csendes templomot, mint gyermekzsivaly az iskolát kicsöngetés után.

A Kumi család mit sem hallott az endorfinokról, amik bennük dolgoztak. Náluk mindenki volt keresztvíz alatt, volt gyónni, áldozni, bérmálkozni, ahogy azt illik a becsületes vallásos családoknál, de ilyet még nem tukmáltak. A pap külön köszöntötte őket az ambó mögül. Dehát nem is ismeri őket! Aztán rájöttek: Hát a nyomós-húzós ajtónál már találkoztak vele. Nem ismerték meg, mert farmerban volt. Most is csak hüledeztek: biztosan ő volt az? Mindenkinek elmondta, honnan jöttek, és kéri a többieket fogadják be őket szeretettel. A Kumiékat! E furcsa dolgok hallatán már kezdték csipkedni magukat: vajon álmot látnak-é, vagy pedig az Ördög fajtalankodik velük?

No, aztán Isten illatos igéjét ájtattal hallgatták, de közben igencsak elszégyellték magukat a templom bádogcsövéhez illesztett kutyáik miatt. Ebből galiba lesz – villant át az agyukon.  Hát gondolták ők, hogy otthon hagyják őket: azért jöttek velük, mert egybe akarták letudni a kutyasétát és a templomsétát. Erőst megfogadták, soha többet ilyet.

Közben a  mise zajlott. A hangszóróból nem úgy érkeztek a csendes szófoszlányok, mintha egy távoli, csendes-óceáni szigetről hallgatná Amerika hangját, hanem olyan Istenesen, mint amikor Ágoston püspök prédikált Afrika szentjeinek.

A mise végeztével siettek volna, hogy a kutyák megfagyott tetemeit megvizsgálják. Elfelejtettem volt mondani, hogy nagy szibériai hidegek voltak kint, amiről szintúgy elfeledkeztek. Leginkább a kutyák tekintetében. A szomszédjuk mintha kitalálta volna a gondolataikat: „Ha szeretnének sietni, nem tartom fel önöket…. Kumi arcán a megdöbbenés szelíd jelei mutatkoztak, mert a felesége így válaszolt: „Á dehogyis! Olyan szívesen maradnánk még itt önökkel! Hát ebből lett a kalamajka. Ugyanis azonnal meghívták őket ebédre. A szomszéd szomszédja is. Meg a szomszéd szomszédjának szomszédja is. Mit tegyen egy egyszerű vallásos család, akinek mise alatt sül meg a vasárnapi hagymás czubákja? Majd máskor.

Közben igen érdekesen alakult a helyzet. Azt elfelejtettem volt mondani, hogy a templomban ruhatár is volt. Köllött is, merthogy a nagy hideg elleni védelemben az emberek igencsak sok rongydarabot aggattak magukra. Kumiék ruháját viszont valamelyik lelkes laikus hívő tag elhozta nekik, úgyhogy sorba se kellett állni.

Ráadásul a pap mise után is odajött hozzájuk, azzal, hogy a kutyáról lenne szó. No itt Kumi enyhén tűzvörös lett, mint a Budapesti Sportcsarnok a karácsonyi vásáron. Örülünk,ha elhozzák a kutyát. Arra gondoltunk, idehozunk egy fedett kenelt, és abban lehetnének amíg a mise tart.

Nem szaporítom tovább a szót. Egy szó mint száz, Kuglóf Mihály családja nem mulasztott el egyetlen egy szentmisét sem. A vallásos életük szépen rendjén volt, és afelől is kaptak apanázst, hogy kell egymást szeretni. A vasárnapi ebédjeik is rendben voltak néhány hétig. Azt azonban csodálkoztak, hogy visszahívván a kedves vendéglátóikat, ők mindig hoztak süteményt. De nem ám ilyen teszkósi pilótát vagy netán jóreggelt! Az egyik igazi friss somlóit, a másik almás pitét, sőt volt, aki rántott fagylaltot. Merthogy télidőben jól esik a meleg fagylalt.