– Dezső bátyám, ha szabadna, először talán a előzményekbe avassuk be az olvasót.

– Az igazságszolgáltatásban dolgoztam 1955-től, az ügyészségen. 1950-1955-ig nem vállaltam ilyen munkát, mert egyszerűen nem hittem a szónak, az igazságszolgáltatásnak a tartalmában. ’55-ben is a feladat miatt vállaltam. Emlékszel rá, vagy olvasmányaidból tudhatod, hogy ekkor indultak olyan dolgok, mint a koncepciós perek felfedése, a jóvátétel megindítása, a rehabilitációk kezdeményezése. Szóval, az már ínyemre való feladatnak tetszett. Ekkor fogalmazódott meg az ügyészségről például az a meghatározás, hogy az ügyészség a törvényesség őre. Ez a mai napig érvényes definíció, hogy úgymondjam. Persze itt is, mint az országban másutt is, 1956 októberében megalakult az Igazságügyi Nemzeti Bizottság. Az volt a lényege, hogy titkos szavazással leváltották a régi vezetőket és ugyancsak titkosan megválasztották az azt a bizottságot, amelyet említettem. Ennek lettem az elnöke. Aki átélte, tudja, tapasztalhatta, hogy az intézményekben a forradalom napjaiban nagy volt a tanácstalanság. Senki sem tudta mi következik, mi lesz. Aki úgy érezte, hogy veszedelembe került a történések folytán, vagy egyszerűen csak félt, az otthon maradt , vagy elutazott, ki ide, ki oda.

– Nagy volt bennünk az információ éhség, szerettünk volna tájékozódni, valami biztosat tudni. Jobb híján először ki akartam menni Ausztriába. Pornóapátinál az osztrákok azt tanácsolták, hogy ne menjek, mert olyan a tömeg a határon – magam is tapasztaltam-, hogy nincs értelme arra próbálkozni. Rába Lacival ezután Győr és Hegyeshalom felé vettük az irányt. Végeláthatatlan kocsisorok jöttek velünk szembe. Ezért Óvár felé mentünk. Ez is úti célunk közé tartozott, mert vért vittünk. Tudomásunkra jutotta az ottani tragédia, és azt hallottuk, hogy vérre van szükség. Mondanom sem kell, hogy információszerző utunk teljesen eredménytelen maradt. Nagy volt a zűrzavar az utakon, nyugatról az ország belseje felé autók százai igyekeztek. Vissza Szombathelyre. Csatlakozott hozzánk egy francia újságíró. Sose felejtem el, szegény egy fekete öltönyben volt, lakkcipő a lábán, kabát nélkül. Pestre akart eredetileg menni, de amikor megtudta, hogy mi hová tartunk, útitársnak szegődött. Egészen Szombathely határáig. Amikor visszatértünk, Zanat határában már be voltak ásva az orosz tankok, az út mindkét oldalán. No ezt a mi kis franciánk amikor meglátta, egyszerre eldöntötte, hogy ő aztán egy tapodtat se tovább, ha kell akár gyalog is visszamegy, el is köszönt tőlünk, és elindult visszafelé.

– A kapcsolat Pesttel olyan volt amilyen, hol volt telefonkapcsolat, hol nem. Azt tudtuk, hogy a felettes hatóságunk Budapesten megszűnt. Volt legfelsőbb főnökünk Nonn György elmenekült Csehszlovákiába. Elhatároztam, hogy felmegyek Pestre. A gazdasági főnökünkkel el is indultunk egy kölcsön kocsival. Éppen Mindenszentek napján értünk Pestre. Fényárban úszott a város, mindenütt gyertyák égtek, részben az ünnep miatt, részben — gondolom — az elesettek emléklére. Nagy volt a jövés-menés azokban a napokban a Legfelső Ügyészségen. Voltak ezek között forradalmárok és mindenféle okkal ügyüket intézni szándékozó emberek. Egyik nap még Marosánnal is találkoztam. A rehabilitációs papírokról érdeklődött, úgy emlékszem. Az igazi élmények az embert akkor az utcán érték. Sokat járkáltam. Láttam felakasztott embert, aki állítólag ÁVH-s volt, volt amikor bújni kellett, mert elszórt lövöldözés még akkor is előfordult. Sok régi ismerőssel, jó baráttal találkoztam. Megkerestem a rokonaimat [édesanyámat] — haza is hoztam őket magammal Szombathelyre —. Éjjel meg persze a rádióhallgatással telt. Tudtuk, hogy jönnek be az oroszok. Telefonon hazaszóltam, mondtam, jövünk vissza 3-án, szombaton nagy hóesésben haza is érkeztünk. Útközben tapasztaltuk, hogy  a hírek mennyire igazak. Hatalmas orosz oszlopok foglalták el az utakat. Itthon a munkatársaknak elmondtam amit láttam, s azt is, meggyőződésem, hogy ez sokáig nem fog menni, mert az oroszok nem engedik. Az ÁVH-sok ezen a napon nagyon sokan jelentkeztek az ügyészségeken, annak a felhívásnak eleget téve, amely felszólította őket az önként jelentkezésre. Hogy ennek mi volt az igazi célja azt nem tudom, tény, hogy jelentkeztek, amit egy formális kihallgatás követett, majd rendes „beutalóval” elhelyezésre kerültek a börtönben. Egyet hallottam, sok rémtette elismert, talán a „jó pont” reményében.

– Elérkeztünk hát a beszélgetésünk elején említett dátumhoz.

– Igen. Szóval 3-án este vannak rendje és módja szerint hazamentem. Vasárnap reggel teljesen nyugodtan ébredtem. Reggel úgy 8.30 körül terepjáró állt meg  a házunk előtt, négy géppisztolyos berontott a lakásunkba. Éppen a két kisfiamnak a gombfocihoz csináltam kapukat… Igazoltattak, mondtam, hogy én vagyok én… Vittek. A börtönbe, egy cellába.

– Egyedül voltam. A hangokból tudtam, hogy nagy a „forgalom”, rengeteg embert szedtek össze ezen a napon. Hétfőn vagy kedden felvittük az irodába, ott volt a leváltott főnökünk. Gyorsan tudomásomra hozta, hogy nem tud segíteni, az ő sorsa is teljesen bizonytalan. Vissza a cellába. Megint egy nap, megint egy éjszaka. Ennivaló alig, de inkább semmi. Mit tehet ilyenkor az ember, hallgatózik, kukucskál, már amennyire lehet. Azt láttam, hogy a szemközti cellába behozták Konencsni Aladárt, hallottam, hogy dr. Szendi László [talán Szendi Józsefről lenne szó?] plébános is „megérkezett”.
6-én egy ismerős ÁVH-s fiatalember bejön és mondja, Dezső bátyám, jó hír, holnap reggel szabad vagy, megtudtam. Örültem, no végre gondoltam. Elaludtam. Éjfél körül dübörgés, hangok, cellaajtók csapódtak, lábdobogás. Ajtóm is kinyitották. Letereltek bennünket a börtönudvarra, ahol teherautók (ponyvázva!) várakoztak. Emlékszem, majdnem megfagytunk. Hideg volt, az öltözékünk enyhén szólva hiányos … Párosával összebilincseltek bennünket. Egy kocsira öt párt, 10 embert raktak fel. Én a Kocsis Karcsival voltam összebilincselve. Ő a MÁV-nál volt mérnök. Hogy hány autó volt, összesen hányan lehettünk, nem tudom. Mi a kocsin 10-en. Háttal ültünk a menetiránynak, velünk szemben négy géppisztolyos orosz katona, ránk tartott fegyverekkel Szombathely határában megállta az autó. Parancs, leszállni, be az erdőbe… Mondom Szendi Lászlónak, felkészülhetünk a legrosszabbra. Azt hittük, egyszerűen megoldják, tarkón lőnek bennünket. Ilyenek hangzottak el… „ aki túléli, mondja el a hozzátartozóinak”. Vissza a teherautóra, tényleg csak kis dolgot intézni szállítottak le bennünket.
– Kik voltak a teherautón?
– Hát tudod, az embert megcsalja már az emlékezete. Úgy emlékszem Welther Károly is ott volt, dr. Szendit már említettem, Kocsist is, de bizonyossággal nem tudom neked felsorolni. Olyanok voltak a transzportban, akik a forradalom alatt valamilyen tisztséget viseltek, vagy azok közé tartoztak, akiket minden jeles alkalommal begyűjtöttek vagy részt vettek valami módon a szombathelyi történésekben. Szóval ilyenek közül került ki a csapat. Gondoltuk, hogy keletre visznek a beszűrődő napsugárból érzékeltük a haladás irányát. Két-három napig tartott az út. Először hosszabb időre Polgárdiban álltunk meg, aztán egy alföldi nagyvárosban, vagy Szeged volt vagy Kecskemét. Itt sok orosz volt, fenyegetően viselkedtek. Aztán tovább Kelet felé. Amikor kompon keltünk át, tudtuk, most lépjük át a Tiszát. Aztán Ungvárra értünk. Egy korszerű börtönbe, ez a csehek alkotása volt.
Iszonyú jelenetek zajlottak le a megérkezéskor. Éjjel volt, a cellákba szó szerint úgy tömködték be az embereket, amennyi csak befért, aztán ránk csukták a cellaajtót. Volt, aki azt mondta, most jön a gáz. Elcsigázott emberek, reménytelen helyzetben úgy gondolták, itt a vége. Másnap aztán szétosztották a társaságokat, hat-nyolc ember került egy-egy cellába. Itt elszakadtam a szombathelyiektől.
— Hogy emlékszel, kik voltak itt a szombathelyiek közül?
– A már említetteken kívül Fazekas Péter bácsi, dr. Sághy Elek kanonok, Rada János, egy „kannibál” becenevű fiú, és Kovács Ferenc, másra nem emlékszem.

Megérkezésünk utáni harmadik nap éjjel hallgattak ki. Ki vagyok, mit csináltam, miért mi a véleményem az egészről stb. A kihallgató egy kockás papírra jegyzetelt, lila tintával, hogy mit, az sohasem derült ki számomra, mert ezt további kihallgatások nem követték. Ezt az irományt nekem nem mutatták meg. Ezután a szokásos műveletek, teljes szőrtelenítés, fertőtlenítés, fényképezés (szemből, profilból), orvosi vizsgálat, injekció a mellünkbe. Orosz orvosnők működtek közre.

Először a szétosztás után hat fős cellába kerültem. Pesti fiúkkal. Sok mindent megtudtam a Corvin körüli harcokról. Én nem sokat beszélgettem, egyszerűen nem volt kedvem. Gyanússá váltam a szemükben, egyik éjjel azt pusmogták, hogy valószínű „tégla vagyok”. Arról is suttogtak, hogy meg kell oldaniuk a dolgot, engem ki kell nyiffantatni. Máskor ilyet soha nem tettem, de akkor rúgtam, ütöttem az ajtót, kiabáltam. Jött az őr, és felvezetett a börtön parancsnokához. Beszélgettünk, egy ungvári fiatalember volt a tolmács. Nem értette, miért volt Magyarországon a forradalom, miért akartunk mi még a meglévő „szabadságnál és jólétnél” is jobbat. A beszélgetés során — szerencsémre —kiderült, hogy ő is röplabdaedző. Hála Istennek, volt a beszélgetéshez közös alap.

Teljesítette kérésemet. Magáncellába kerültem. Sőt. Akkor zajlott a Melburne-i olimpia. Naponta lehetővé tette, hogy az irodájában hallgathassam a híreket az olimpiáról. Itt tudtam megy, hogy a sógorjelöltem a kardcsapattal aranyérmes lett. No, azért nem volt a dolog kellemes. Elég, ha azt mondom, hogy másfél hónap alatt 50 kg-ra fogytam a 82-ről. Iszonyú rossz volt az étel. Valami savanyú leves, halféle, kecskecsont kis hússal. Naponta egyórás séta körbe-körbe. Egy darabig azon mértem le az erőmet, hogy a fal mellett kézen álltam. Aztán persze egy idő után már nem ment. A viszonyokra jellemző, hogy a rabok egy napon összefogtak és éhségsztrájkba kezdtek. Lett is látszatja. Vizsgálat, s aztán valamit javult az étel. Hírek inkább amolyan álhírek voltak, munkatáborokról, Szibériáról, ha jellemezni akarom, csak azt mondhatom, kilátástalan volt az egész. Kis reménység és teljes apátia felváltva váltogatták egymást. Az őrök rendesen viselkedtek. Még olyan is előfordult, hogy az egyik rab megütött az őrt, és az nem ütött vissza. Az illetve sötétzárkával megúszta.
Decemberben hívattak. Azt mondja a parancsnok, holnap hajnalban indulsz haza! És tényleg. Másnap reggel teherajtó, rajta matracok, őr már csak a sofőr mellett. Elindultunk haza. Egészen Szombathelyig. A mai REMIX sarkán megállta velünk a ponyvás teherautó, az oroszok bementek a trafikokba vásárolni, ahogy kikukucskáltam, láttam az anyósomat [nagymamámat] az utcán. Visszavittek a börtönudvarra. A bíróság és az ügyészség ablakai éppen erre az udvarra néznek. Valahonnan megtudhatták a hírt, mert tele voltak az ablakok. Amikor leugrottam, a teherautóról, zokogástól volt hangos az egész börtönudvar. Látod, ezt sem lehet elfelejteni. Másnap elfoglaltam a helyemet, munkába álltam és dolgoztam tovább, egészen a nyugdíjig.

Lelőhely: Vasvármegye, 1993. nov. 7. 1., 3. p.