Tartalom
Mit tudok róla?
Nagyon keveset. Anyai nagyapám neve: Vitéz Dr. Nagy Károly, született 1896-ban. Az apja körorvos volt a Vas megyei Hegyfaluban. 1919-től a Pázmány Péter egyetem Orvosi karán tanult.
Az 1. világháborúban egészségügyi tartalékos főhadnagy volt a 18. honvéd gyalogezredben. Több kitüntetést is kapott, 1931-ben pedig megkapta a Horthy Miklós által 1920-ban alapított vitézi rendet. Nagyapámat a rendi tagsága miatt nemzetes úrnak kellett szólítani. Egy szakkönyvét megtaláltam az Országos Széchényi Könyvtárban.
A huszas évek közepén a szombathelyi megyei kórházban dolgozik, ott ismerkedett meg sebész nagymamámmal: Dr. Fekete Teréziával. 1929-ben házasodtak meg.
A család 1931 körül költözött át Szombathelyről Csornára, mert nagyapámnak felajánlották a csornai Margit kórház igazgatói posztját.
1941-ben már öt lányuk élt. Önként ment ki a 2. Magyar Hadsereggel a frontra. Nem tudta, hogy doni hősi halott lesz belőle. 1943-ben halt meg Gomeljben. Emléktábla őrzi nevét a csornai Jézus Szíve templom falán. 2011-ben posztumusz Csorna Városért Emlékéremmel tüntették ki.
Anyukám 5 évesen látta utoljára. Anyukámat egyébként megműtötte, aminek helyét sokszor megmutatta nekem. A füle mögött volt egy heg. Azt mondta, ha nem fújom ki rendesen az orromat, a gennyes váladék elmegy a fülembe, onnan pedig az agyam felé, és akkor meg is halhatok. A nagyapám ezt a gennyet operálta ki.
A Honvédelmi Minisztérium Hadisír nyilvántartásában van róla néhány adat és egy kartoték fényképe. Ezen áll, hogy Hegyfalun született 1896 október 3-án. Megtudhattam, hogy Csornán a Honvéd u. 19-ben lakott, Major Mária volt édesanyja neve. A 3. hadtestben volt tartalékos orvos főhadnagy. Február 19-én, 40 nappal az áttörés után III. fokú fagyás és szepszis okozta halálát, hazamenetel közben, és hogy sírja ismeretlen helyen van. Amúgy pedig nem is igaz. A gomelji katonai temetőben kapott sírhelyet. Ma már nincs meg.
Portrék
Sokáig azt hittem, nagyapámról összesen két kép maradt meg. Az egyik egy fénykép, a másik pedig egy festmény a csornai templom oltárképén. Az elsőn láthatóak a kitüntetései: egy Katonai Érdemkereszt I. fokozata a kardokkal, II. osztályú (Kis) Ezüst Vitézségi Érem, a Károly Csapatkereszt, és a Sebesülési Érem két sávval (kétszer sebesült). Három éremről azt sem tudom, micsoda. Az első két kitüntetés alapján kapta meg a Vitézi Rend tagja 37-ben, amit a zsebén található nagy címeres jelvény jelez. A csornai Jézus szíve templom építésére sok pénzt adományozott. Az oltárképen ő és a legfiatalabb lánya is szerepel (a kiemelésen csak nagyapán).
2018-ban kiderült, hogy rokonaimnál azért még sok-sok fénykép van nagyapámról. Sőt, a megtalált egy nyugdíjas orvos, akit nagyapám operált még Csornán. Ő küldte nekem az alábbi képet. Az is kiderült, hogy nagyapám szegény volt. Egyetlen egy bútort hozott a házasságba. Mikor már jól keresett mint kórházigazgató, nemcsak a templom építését segítette adományaival, hanem anyagilag és személyes kapcsolatokkal is támogatta azokat, akik rászorultak. Talpig katolikus hívő volt. Gyermekei közül a többen elhagyták a katolikus hitet.
Irodalmi emlékek a hadseregből
Dr. Nagy Károly név szerint szerepel Dr. Viczián Antal: Meghaltak a Donnál (Sebészként a háborúban) c. könyvében. Az őt megemlítő három részt alább teszem közzé. (Megtalálhatók: 22., 187., 191. oldalakon.)
Eligazítás a szombathelyi helyőrségi kórházban
Megismerkedünk dr. Naszvady orvos főhadnaggyal, az I. zászlóalj orvosával, dr. Daka Mihály orvos századossal, ezredünk vezető orvosával, közvetlen orvosfőnökünkkel. Daka bemutat dr. Bottyán őrnagynak, a hadosztály vezető orvosának, dr. vitéz Nagy Károlynak, az egészségügyi oszlop sebészének, aki egyébként a kapuvári [csornai] kórház sebész főorvosa.
Nagyapám felajánlja segítségét
Szombaton vendégeim voltak. Daka Miska hozta őket át hozzám. Bottyán doktort, a hadosztály vezető orvosát és Nagy Károlyt, az egészségügyi oszlop sebészét. […]Nagy Károllyal megbeszéltünk néhány szakmai kérdést, főleg a hozzá küldött sebesültekről tájékoztatott. Közölte, hogy ha betegszállítási nehézségek adódnának, vagy olyan sebesült kerülne a segélyhelyre, aki nincs szállítható állapotban, de sürgős műtéti beavatkozásra volna szükség, szóljak neki telefonon, mert amíg az utak még szárazak és autóval járhatók, kijön teljes műtői felszereléssel, és itt a rendelőben is elvégezhetjük a műtétet. Erre most van lehetőség, mert a hadosztályparancsnok biztosít gépkocsit. Ennek a lehetőségnek nagyon megörültem, mert több ilyen eset is előfordult már, igaz, hogy akkor egyszerre sok sebesültünk volt, s Nagy Károly úgysem jöhetett volna ki, hiszen az oszlopnál kellett ellátnia a beérkező sebesülteket.
Igen kellemes, baráti kollegiális hangulatban folyt le a látogatás. Valamennyien elsősorban kollégák voltak és csak másodsorban katonák. Amikor megérkeztek, Bottyán őrnagy azonnal leállított, amikor elkezdtem „alázatosan” jelentkezni. Együtt átmentünk Kaltróyhoz. Az öreg valami rejtekhelyről egy öreg konyakot szedett elő. Ez ritka alkalomnak számított, csak különleges vendégeit szokta konyakkal kínálni.
Műtét a frontvonalban
Eszembe jutott dr. Nagy Károlynak, az egészségügyi oszlop sebészének ajánlata, hogy szükség esetén kijön hozzánk műtétet elvégezni, mert segélyhelyünket, illetve a gyengélkedőt alkalmasnak találta erre a célra. Véleménye szerint erről akkor lehetett szó, ha nem tömeges, hanem csak egyes sebesülés történik, s a szállítás veszélyt jelent a sérült számára.
Junkert kértem meg, hogy az ezredparancsnokságon keresztül közvetlen vonalon beszéljen az egészségügyi oszloppal. Tudott is beszélni Nagy Károllyal, és ő megígérte, hogy azonnal indul.
A fiút lefektettük, megtettük az előkészületeket. Minden felesleges bútort kihordtunk a folyosóra a kezelőből. Vizet tettünk fel forralni, lavórokat készítettünk elő.
Nem telt bele egy óra, megérkezett Nagy Károly egy egészségügyi őrmesterrel, teherautón. Mindent hoztak magukkal, még tábori műtőasztalt is. Amíg az őrmester katonáimmal átrendezte a kezelőt műtőnek, mi megvizsgáltuk a sebesültet. Nagynak is az volt a véleménye, hogy meg kell operálni. Gyomorsérülésre gondoltunk, mert kezdett izomvédekezés kialakulni tapintásra.
Szokás szerint aladdin-lámpánk nem működött. Zseblámpával és petróleummal kellett világítani.
Hoztak magukkal steril dobozokban műtőköpenyt, lepedőket, izoláló kendőket, kötszert stb.
Én asszisztáltam, az őrmester altatott.
Műtét közben derült ki, hogy a lövedék a gyomron hatolt át, és sértette a lépet is. Elég sok vér volt a hasüregben. Először a lépet távolította el, majd a gyomron lévő nyílások eltávolítása következett. Kissé veszélyes volt a petróleumlámpa mellett éterrel altatni. A lámpát messzebb helyezték, és a műtéti területet katonáim zseblámpákkal világították meg. Műtős asszisztensünk nem volt. Az őrmester szokott Nagynak asszisztálni, de most fontosabb volt az altatás.
Műtét után egy liter élettani konyhasó-oldatot fecskendeztünk a beteg bőre alá. Jól tűrte a műtétet, elég gyorsan ébredt. Rendeződött a keringése. Azt kellett ezek után eldöntenünk, hogy maradjon-e a gyengélkedőn, vagy beviszik magukkal az egészségügyi oszlophoz. Abban maradtunk, hogy maradjon, ne tegyük ki a szállítás veszélyének. Hagytak két liter steril konyhasó-oldatot, azzal, hogy azt a következő napokban fecskendezzem be neki. Ha bármi zavar fordul elő, telefonáljak.
Hajnalodott, amikor Károlyék elmentek.
A következő napokban majdnem teljesen lekötött az operált beteg kezelése, állandó ellenőrzése. Fokozatosan javult az állapota. Műtét utáni harmadik napon Nagy Károly kijött a sebesültet megnézni. Keringése teljesen rendeződött, hashártyagyulladás jelei nem mutatkoztak. Úgy döntöttünk, hogy szállítható. Magukkal is vitték.
A Történelem Peremén – A Rábaköz Szívében
A Csornai Múzeum állandó helytörténeti kiállítása, „A Történelem Peremén – A Rábaköz Szívében”. külön tablót szentelt nagyapámnak. A tabló tartalma az alábbi:
…szeme voltam a vaknak, keze a bénának, lába a sántának…
vitéz dr. NAGY KÁROLY (1896-1943)
1896-ban a hegyfalui körorvos fiaként látta meg a napvilágot. Családi öröksége és hivatástudata orvossá, a történelem katonává tette.
A budapesti orvosi egyetem hallgatójaként 1914-től – miközben édesapja a Vöröskereszt répceszentgyörgyi kisegítő kórházában gyógyította a hazatért sebesülteket – tartalékos főhadnagyként a 18. honvédezred soproni zászlóaljában teljesített szolgálatot, Unger János ezredorvos parancsnoksága alatt. A Galíciában, majd a Kárpátokban szerzett harctéri tapasztalatai révén orvosként és háromszori sebesültként is megismerte a változó adottságú, állandóan mozgásban levő állomáshelyeken, elégtelen felszerelésekkel végzett orvosi beavatkozások nehézségeit, a másodlagos fertőzések, járványok, egy-egy nagyobb hullámban érkező sebesülttranszport kezelésének gyakorlati problematikáját. Az utolsó szigorlatának letételére nem az egyetemen szerzett tananyag, hanem a gyakorlati élet készítette fel – mint megannyi pályatársát.
A Nagy Háború után a Vas megyei Fehérkereszt Egyesület által Szombathelyen, a vidéken elsőként, 1911-ben megszervezett gyermekkórházban helyezkedett el másodorvosként 1921-ben. Megfigyeléseit, orvosi tapasztalatait folyamatosan publikálta, cikkei jelentek meg az Orvosi Hetilapban, majd az Orvostudományi Közleményekben is.
Az Annunciáta apácák által működtetett kórházban bennlakó, nőtlen orvosként kezdte pályáját, de 1929-ben megismerkedett dr. Fekete Teréziával. Házasságukból öt leánygyermek született.
Családjával Csornára költözött, 1937-től dr. Kokas Lajos utódaként a Margit Közkórház igazgató sebész-főorvosa lett. Igazgatása alatt a kórház új szárnyakkal bővült, önálló szülészeti osztály létesült, röntgen- és klinikai labor, új kórtermek épültek. Az ápoltak száma megduplázódott. Az innovációnak a II. világháború vetett véget, a kórház – részben – hadikórházzá vált, Nagy Károly pedig 1942-ben ismételten önkéntesként jelentkezett frontszolgálatra.
A keleti frontra induló II. magyar hadsereg 9. könnyűgyalog hadosztályának egészségügyi oszlopában jutott el a Don-kanyarba. Bár az egészségügyi oszlop a közvetlen arcvonal mögött 6-8 km-re állomásozott, ő – látva a szállítási, ellátási nehézségeket, az elvérző katonák sorát – vállalva a közvetlen veszélyt, számos esetben előre ment, és az ideiglenesen berendezett műtőkben azonnali operációival életeket mentett. Jellemző volt rá, hogy humánumából adódóan nem csupán honvédjeinket próbálta menteni, de az elfoglalt területek civil lakosságán is segített, illetve többször a sebesült szovjet katonákon is. Mindezt nem pusztán erkölcsi kötelességnek érezte, de lehetőségnek is. Hittel vallotta, a honvédorvosnak nem szabad félnie a fáradságtól, vagy kockázattól, azért, hogy eggyel több bajtársi életet megmenthessen, ezért 1943. január 15-i nagy áttörés után az oszlop utolsó egységeivel hagyta el Staro Nikolskoje-t, január 27-én, miután két hét alatt 7.000 sebesültet látott el bajtársaival. A -20-30 fokos hidegben szerzett fagyási sérülései következtében hunyt el a gomeli német hadikórházban február 19-én.
Csorna nem felejtette el Nagy Károlyt: helyet nyert a Jézus Szíve plébániatemplom 1943. október 13-án felszentelt monumentális freskóján, illetve számos katonai kitüntetése mellé 2011-ben posztumusz megkapta a Csorna Városért Emlékérmet is.