Feleségem révén a magyar történelem egy újabb jelentős eseményének örököse lettem. A nagyapja még Bukovinában született. Gyermekeimben tehát székely vér is folyik. E bejegyzésemben elhelyezem Nóri szüleitől hallott családi elbeszéléseket Magyarország történelmében.

Tartalom

• Menekülés Csíkból
• Végre hazatérhetünk!
• Ismét menekülés
• Újrakezdés ismét: Kakasd
• Újabb házak: Érd és Tárnok
• Újpest, Budakeszi, Kaposvár
• Könyvajánló

 

Menekülés Csíkból

Én is csak mostanában tanultam meg, hogy a székelyek közül sokan a madéfalvi terror után Csíkországból menekültek Bukovinába. Ez a nevezetes esemény éppen negyed évezrede történt: 1764. január 7-én. Mária Terézia katonái ekkor mészároltak le több száz fegyver nélküli férfit, nőt, gyereket, csecsemőt. Mindezt azzal indokolták, hogy a székelyek tiltakozni mertek az erőszakos sorozás ellen.
Nóri ősei talán éppen ezek között voltak. Annyit tudok, hogy nagyszülei a bukovinai Andrásfalván születtek.

 

Végre hazatérhetünk!

A bukovinai székelyek már Trianon óta nem lehettek magyarok. (Az ő életüket a Saint-Germani békediktátum vezérelte, mert addig Osztrák uralom alatt voltak.) Sorsuk azonos lett az erdélyi magyarokkal. Csak a román nyelvet használhatták, anyanyelvüket titokban tanították gyerekeiknek. Igazi száműzetés volt ez számukra, saját falujukban. Ezekben a szegény esztendőkben többet foglalkoztak saját templomukkal, mint előtte. És bár a mise úgyis románul volt, de Krisztus a templomban meghallgatta imáikat.

Időközben a németeket kitelepítették és románokat telepítettek le helyettük. A magyarok helyzete még rosszabbra fordult. Azonban eljött az idő, és végre hazatérhet a székely nép saját hazájába.

1941-ben (éppen május 9-én) a magyar kormány elhatározta, hogy a megmaradt (mert sokan már közben átszöktek Magyarországra) közel 14 ezer bukovinai székelyt az éppen akkor Magyarországhoz tartozó Bácskába telepíti. Ez alapvetően örömünnep volt számukra. Végre a távoli Moldvából Magyarországra kerülhetnek. Másrészről mindenki tudta, hogy ez egy vitás terület. Még javában folyt a világháború…

A költözést a kormány részben megszervezte. Vonatokkal szállították a bútorokat, nyáron, jó időben indulhattak. A székelyek összetartó emberek voltak. Összeszedték magukat és elmentek. Öt falu szállt vonatra. Csak néhányan maradtak ott. Vagyonuk jó része mégis Bukovinában maradt örökre. Kártérítést sose kaptak érte.

Ismét menekülés

Bácskában nagy lendülettel kezdtek az új életbe. Igen ígéretes volt minden. A föld nagyon jól termett. Végre Magyarországon lehettek, magyarul beszélhettek, magyarul tanulhattak.

Néhány év múlva terroristák érkeztek (akkoriban partizánnak hívták őket). Ezek voltak a délvidéki vérengzések. Végére járt az ősz, közelgett a tél. Ha nem akarnak meghalni, menekülniük kellett. Mindent maguk mögött hagytak, amit három év alatt megtermeltek. Ismét földönfutókká lettek.

Tamás Menyhért verse

Vánszorgó kocsik hosszú sora
Mentünk sehonnan valahova
Döcögtünk sárban úttalan utakon
a beszegzett ég alatt vakon
amerre vitt vezetett a nyom
keresztül a csont halottakon
felsebzett répaföldeken át
ahol fákig nõtt az iszonyúság
szürke koponyák kövekké dermedők
köröttük temetetlen temetők
felidézésüktől ma is remegek
döcögtünk sárban úttalan utakon
a kifosztott ég alatt vakon
s a semmibe zuhanó testek felett
árkok tömjén-párolgása lebegett!

(Bukovinai székelység tegnap és ma 122.oldal)

A versben emlegetett halottak a bácskai zsidók, akiket a szemük láttára kínoznak meg és öltek meg. A hideg elképesztő. Egy székely ember így emlékezik: „az éhes farkasok a tanyákig, néha a falvakig merészkedtek.” (forrás: Fazekas István: Hetedíziglen)

Menekülés közben Nóri nagyapját a szerbek elfogták miközben az állatokat terelte. Megszökött, de észrevették a szovjetek. Előlük egy fa üregébe rejtőzött el.

A család átmenetileg Zala megyébe került. Itt egy istállóban laktak. Végül elindultak ismét. Útközben a szekéren született meg Nóri apukája. Vele egyidőben egy csikó is született. Nóri nagymamája egyik kezében tartotta a csikót, másikban apukáját. Aztán Bácsalmáson egy malomban maradt az anya és a csecsemő, ők negyed év elteltével mentek a többiek után.

Gáspár Simon Antal feljegyzései ránk maradtak. Akár Nóri apukájának születéséről is szólhatna:

„Megindultunk újra, de olyan nagy volt a kocsik száma, hogy négy-öt sorban mentek a szekerek az úton. Megközelítettük a Bajmok és Bácsalmás között levő trianoni határt. Ott légitámadást kaptunk, és összezsúfolódott a sok szekér. Nem lehetett menni se előre, se vissza.

Ebben a szorongatott helyzetben elérkezett a feleségemnek a szülésideje. Elképzelhető az a nagy bánat, amely engem elfogott. Most mit csináljak? Mezőségben vagyunk, nincs a közelben egy hajlék, Bácsalmás messze van, légiriadó van, nem szabad mozogni. A feleségem irtózatos kínokat szenved, a gyermekek a szekeren. Hozzáfogok, leszedem a gyermekeket, a szekertől félreviszem, hogy ne hallgassák a jajgatást.

Ekkor az egyik komaasszonyom azt mondja nekem, menjek, mert a harmadik szekeren van az istensegítsi bábaasszony. Szerencsére meg is találtam, odahívtam és nemsokára megszületett a tizenkettedik gyermekünk, aki a legnagyobb életveszélyben érkezett, mert ahol elhaladtunk, mindenfelé szórták a repülők a bombát, és gépfegyvereztek, nem is említve, hogy a hajósi erdőben a partizánok meg is támadtak. A bábaasszony azt tanácsolta, hogyha beérünk a faluba, egy háznál kérjük, hogy engedjék a kicsikét megfüröszteni.

Az első háznál megpróbálkoztam, de nemhogy a fürösztést meg engedték volna, de még vizet se engedtek meríteni a kútból. A kaput bezárták, hogy ne mehessünk bé. Bácsalmáson es nagy felfordulás volt, onnat es menekülésre készen álltak. Nem tudtunk sehol szállást kapni, az út szélén megálltunk, s ott virradtunk.

Az édesanyám és a gyermekek az útszéli árokban feküdtek, a feleségem a kicsi újszülöttel a szekeren, én meg a ló előtt ültem és etettem. Éjjel elszunnyadtam, és arra ébredtem, hogy szabad marhákat tereltek és ráhajtották az árokban pihenõ édesanyámra és a gyermekekre. A marhák rejatapostak édesanyámra és a gyermekekre, akik fájdalmasan jajgattak, mert kinek a lábára,. kinek kezére vagy más tagjára tapostak reja. Ezzel újra többesült a kín és a bánat.”

(A bukovinai székelység tegnap és ma 125. oldal.)

Újrakezdés ismét: Kakasd

Baranya és Tolna megyékben a kitelepített németek házait és földjeit foglalhatják el. A németeket sürgősséggel telepítik ki gyűjtőtáborokba, hogy a székelyeknek legyen hová menniük. Sok németet viszont visszaengednek, és kiderül, hogy emberek tudják szeretni is egymást. A németek segítenek a székelyeknek, a székelyek segítenek a németeknek.

Ebben a kb 50 kilométeres körzetben lévő falukban kezdik újra életüket a székelyek. Sok helyen a faluban maradt svábokkal. Muszály volt összecsiszolódni, és sikerült is.

Kakasdon 165 család telepszik le, az egyik ezek közül Nóri apjáé, a másik anyjáé. Miután összeházasodtak elköltöztek Kakasd új részére: Belacra, itt született meg Nóri, a feleségem.

Újabb Házak: Érd és Tárnok

Néhány hónap elteltével Nóri édesanyja észrevette, hogy lánya nem követi szemével a tárgyakat. Ekkor derült ki, hogy látássérült. A kakasdi iskolában nem tanulhatott, ezért hát hat éves korában beiratták a budapesti bentlakásos Vakodába (magyarul: Vakok Iskolája).

Egy éven keresztül minden második vagy harmadik hét végén elmentek érte és amikor tehették, hazahozták. Aztán elhatározták, hogy felköltöznek a közelbe. Eladták kakasdi házukat, vettek helyette a Pest megyei Érden egy lepusztult, felújítandó házat. Néhány évig laktak csak itt. Építkeztek, rendbetették az otthonukat, és elkezdték az életüket ezen az új helyen, majd néhány év múlva elköltöztek a közeli Tárnokra.

Tárnokon is egy befejezetlen házat vásároltak. Se fűtés, se kerítés. Nóri szülei ismét építettek egy házat. A nagyszülei is hármat építettek, a szüleinek is ez a harmadik.

Újpest, Budakeszi, Kaposvár

Nóri szüleitől kapott egy Újpesti lakást. Ott lakott, amikor megismerkedtem vele. Esküvő után összeköltöztünk Budakeszi lakásunkba. Elég hamar megtanultam, hogy a székelyeknél a galuska nem köret, hanem egy finom töltött káposzta. Megszületett Csabi fiunk.

Budakeszi azonban nem volt túl barátságos. A házból a kátyus, járda nélküli utcára lehetett kijutni. Nóri még a buszmegállóba is csak nehezen tudott eljutni. Budapestről egyetlen út vezetett ide. Ezen néha baleset történt, ilyenkor másfél órát gyalogoltam haza.

2008-ban Kaposvárra hívtak dolgozni, és ideköltöztünk albérletbe. Hamar kiderült, hogy új munka után kell néznünk, de Kaposvár megtetszett, és végül itt telepedtünk le. Újrakezdtük életünket egy idegen városban. A székely feleségemnek ez a hatodik…

Könyvajánló

• A bukovinai székelység tegnap és ma, elektronikus formában is olvasható
• Fazekas István: Hetedíziglen
• Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam