Soós dédapám Móricz Zsigmond regényében

A képen dédapám két unokájával: a kisfiú az apukám.

Nekem nehéz volt megszeretni Móricz Zsigmondot. Azt hittem, a Légy jó mindhalálig csak azért rettenetes nekem, mert kötelező olvasmány. Próbáltam megszeretni, de nem ment. Negyven éves elmúltam, mikor végre elolvastam azt, amit a dédapámról írt. Soós József ugyanis a kisújszállási református főgimnáziumban tanította Móricz Zsigmondot 1897-től 99-ig, az érettségijéig.

Lány unokája négy éves volt, mikor meghalt. Ő másképp emlékszik rá, mint Móricz:„ Emlékszem nagy ősz bajuszára. Huncut tekintetére, mikor Nagymama (nekem Kismama volt a Nagymama) kiment ebéd közben a szobából (a hálószobai asztalnál ebédeltünk) és köztünk ott volt a sült húsos tál a finom zsíros barna szafttal ”Juditkám most mártogathatunk, míg Nagymama visszajön”. És egymással szemben a finom kisújszállási kenyérrel mártogattunk!
Emlékszem a piros kabátos fából készült néger kisinasra, mely hamutartót tartott. Szobájában voltak még pipái is. Sokat dohányzott, a verandán néztem, ahogy tölti cigarettáit. Szétnyitotta a sárgaréz, kis zsanérral szétnyitható töltőt, ahogy beletömi a vágott dohányt, kis réz rúddal tömöríti, majd ráhúzza a cigarettapapírt, majd letolja a töltőről (lehet, hogy emlékei alapján nem lehetne cigarettát tölteni).”

És ezek után nézzük, Móricz hogyan emlékszik dédapám órájára. Nekem nagyon fáj ezt olvasnom. Semmi szeretetet vagy megbocsátást nem látok benne. Persze senki sem ismer rá, csak kevesen tudják, hogy aki a regényben Koós, az a valósában Soós volt. A részlet 37 évvel az érettségije után írt Bál című regényéből való.

„Az osztály unalmas volt. Már mind a helyükön ültek, a csengetés megtörtént s készültek az órára. Csütörtökön első óra görög volt, a félelmes Koós.

A tanár rögtön jött. Felállottak, leültek.

Koós a katedráról leszállott és általános feleltetést kezdett. Ez azt jelentette, hogy nem egy fiút vallatott, hanem a megkezdett szöveget hol ezzel, hol azzal folytattatta.

– No, kérem?… maga mért olyan hülye máma? Mit csinált az éccaka?… Nagy volt a muri?

Misi odapillantott. Altmann felelt éppen.

– Igen, – mondta Altmann basszus hangján – kitünően sikerült.

– Mi?… Nem vagyok kíváncsi rá – morgott Koós. – Arra vagyok kíváncsi, hogy a…

S tovább faggatta a görög szerkezetet.

– Persze, könnyebb a kisasszonykákkal szórakozni, mi?

– Könnyebb – mondta Altmann.

Erre Koósból kitört a féktelenség:

– Ne feleseljen, maga ostoba. Inkább tanuljon. Várjon, elébb beírom a szekundát, aztán folytassa a másik gavallér.

Mindenki feszülten várta, mi lesz.

Koós a katedrára ment. Beírta a noteszébe a négyest, akkor elkorogta magát:

– Steiner úrr…

Steiner felállott:

– Maga is táncolt az éccaka?

Steiner hallgatott.

– Mondja csak meg. Esetleg nem kell fárasztania magát a felelettel, mingyárt beírhatom a négyest.

– Tanár úr, én el vagyok készülve.

– Igen?… Nagyszerű… Jegyezze meg magának, hogy egy középiskolai növendék csak akkor van elkészülve, ha a tanár úr úgy akarja. Hát halljuk a könyvnélkülit.

Steiner belekezdett és a homérosi sorok szorgalmasan és gördülékenyen csergedeztek a szájából.

– Micsoda kiejtés ez?… Hogy mondja maga a hangsúlyt? Micsoda szégyen ez a tisztes görög nyelvre, ahogy maga hangsúlyoz?… Nem vagyunk a zsinagógában: nekem ne énekeljen!

Misi fel volt háborodva, mert a Steiner kiejtésében semmi zsidós nem volt. Talán nem is tudott zsidóul. Kalocsai gyerek, tiszta alföldi magyar dialektusban szavalta Homérost. Mintha Arany János írta volna.

– Fussbaum úr… – rikkantott Koós. Fussbaum felállott és álmos, nagy üveges szemeivel úgy nézett körül, mintha ez nem is tartozna rá.

– Folytassa kérem.

Fussbaum felvette a könyvet s szórakozottan nézegette s olvasni kezdett.

– Nem azt, a könyvnélkülit. Hallani akarom a maga hibátlan és varázslatos zsidó, akarom mondani héber görögségét.

Fussbaum:

– Tanár úr kérem, ma a könyvnélküliben nem vagyok erős.

– Ma?… S mikor volt erős, kedves Fuss-Baum?… Fuss-Baum… Fuss-Baum?… Ez jó. Hogy ma nem elég erős… Istenem milyen szerény. Csak ma… Tegnap véletlenül rettentő erős volt, olyan erős, mint egy bika… Csak úgy felöklelte Homérost a félvállára, mint egy búzás zsákot. Csak neki gyűrkőzött és hopp… sőt hóórukk… Igen, kedves Fuss-Baum?… No, hogy is vagyunk evvel a Homérosszal?

– Bocsánat, tanár úr, a könyvnélkülit nem volt időm megtanulni.

– Nem volt ideje… Hát mit csinált kérem? Gyüjtött?… No, halljuk, mennyit gyüjtött?… Mi az eredmény?… Ha megfelelő összeggel szolgál, talán elengedem a könyvnélkülit.

Misi szeretett volna felugrani és kirohanni. De ennek a tanárnak minden szabad volt. Hozzászoktatta őket a legkegyetlenebb nyerseségekhez.

Fussbaum nem volt megsértve. Legalább is nem mutatta.

– Kétszáz korona, tanár úr.

– Két… száz… korona?… Úgy… Ez az egész…

– És a mamám… már régen készült Raoul bátyám emlékére egy kisebb alapítványt tenni… És úgy döntött, hogy az Ifjúsági Segélyegyletre bízza ennek a kezelését és a kamatok odaítélését.

– S mennyi az?

– Háromszáz pengő.

– Úgy… És a pénz?… Hol a pénz?…

– A Nőegylet elnöksége még a mai nap folyamán tiszteleg az igazgató úr előtt s az ő jelenlétében kívánja átadni az elnök úrnak.

Koós mint egy bika körülnézett s azt horkolta:

– Az elnök úrnak… Hát kérem szépen… tessék helyet foglalni… Parancsoljon uraságod… Semmi kérdeznivalóm nincs tovább… Kénytelen vagyok belátni, hogy aki 500 koronával járul hozzá a tanítási lehetőségekhez, annak jogai vannak… Joga van egy szót sem tudni… Joga van a könyvnélkülit a saját szeszélyei szerint vagy megtanulni, vagy elmellőzni… Hát akkor lássuk az elnök urat…

Misiben meghűlt a vér.

Hogy most rákerüljön a sor… Hogy a tanár, aki a nagybátyjának esküdt ellensége volt, mert ő akart igazgató lenni s nem sikerült… hogy ez most ráborítsa rossz vicceinek szennyét?… Nem vette tudomásul, hogy az »elnök úr« neki szól s ülve maradt.

– No… – hákogott a tanár. – Elnök úr…

Misi nem mozdult.

– Mi az, elnök úr?… Kicsit meg tetszett siketülni?… Fejébe szállt az elnökség?… Ja igaz: Parancsoljon elnök úr kisétálni a katedrára és helyet foglalni a tanári székben és én majd leülök a sarokban. Igy gondolja?

S ott állott Misi előtt vérben forgó szemekkel.

Misi ugyanúgy, mereven nézett szembe vele.

– Mi lesz kérem, mi lesz?

Misi felállott. Halálsápadt volt, az ajka remegett.

– Hozzám szól a tanár úr?

– Igen, elnök úr, igen.

– Én görög órán nem vagyok elnök úr.

Ezzel leült.

Koóst majd megütötte a guta.

Nem szólt egy szót sem. Egy darabig állott, akkor felment a katedrára, leült s elővette a noteszét. Soká keresgélt benne, akkor azt mondta:

– Torony András.

Szegény Torony, mintha a villám csapott volna bele s nem volt villámhárító, ami az istennyilát elvezesse boldogtalan feje felől. Felállott egész hosszúságában és kiment a fekete tábla elé.

Koós az egész órát vele ordítozta végig. Torony András a leggyengébbek közé tartozott. Szegény kisiparosgyerek, hangtalanul tűrte a tanár robajos ordenáréságait.

Végül Koós megcsillapodott és hozzáfogott a gyenge tanulót tanítani. Torony András a négyévi görög órák alatt összesen nem tanult annyit, mint ezen az órán. Koós, aki kitűnő pedagógus volt, csak féktelen temperamentumán nem bírt uralkodni, oly szelíd, szorgalmas nyugalommal dolgozott most a Torony András tudományának gyarapításán, hogy Misi a végén megbékült vele és semmi haragot vagy ellenszenvet nem érzett vele szemben az óra végén.

– Mindig így kellene dolgoznia, – mondta magában – hiszen ez egy kitűnő ember… Mi az oka, hogy ez állandóan ilyen vad és elviselhetetlen?…

Ez is iparosgyerek s semmi modora nincs. Azért is nem választották meg igazgatónak, mert úri társaságban is minduntalan elragadja a szenvedélye és oly paraszt lesz, mint egy csizmadia.

Misi arra is rájött, hogy a bátyja azért lehetett már három év előtt, huszonnyolc éves korában igazgató, mert a grófi nevelőségben fínom és választékos modorra tett szert… Tehát nemcsak a létrán jutott fel a legfelső fokra, hanem útközben megszerezte az ehhez a fokhoz tartozó társadalmi műveltséget is…

– Én ezt sohasem fogom megszerezni – gondolta komoran. – Nincs rá módom… Késő… Géza bátyám már harmadik gimnazista korában földbirtokos családhoz került… én most először léptem be, mint nevelő, úricsaládhoz…

Elpirult: nagyon vadul és nyersen csinálta tegnap, mikor Irénkét megcsókolta… Egy Kiss Pali már régen megtette volna, de nem ilyen szilaj dühvel, hanem símán, lopva, csiklandósan és mulatságosan.

– Nem tudok más lenni, mint ami tudok…

Ebben a pillanatban a pedellus jelent meg.

– Nyilas Mihály úrfit hivatja az igazgató úr.

Misi felállott s nem indult. A tanárra nézett engedélyért.

Koós rápillantott:

– Tessék.

Misi meghajolt és elment. Igyekezett nem rohanni, bármennyire dobogott is a szíve és lüktetett a vére. Menés közben Kiss Palira nézett. Ez egész arcával integetett, hogy bátorság. Az arca nagy hódolatot árult el.

A küldöttség ott volt az igazgatói irodában.

Fussbaumnét ismerte, alacsony, széles, vörösarcú s nagyon tipikusan boltos nő volt. Violaszín selyem uszályos ruhában volt, ami kicsit komikus volt az alakjához. Még két hölgy volt vele, ezeket nem ismerte. Egyik fekete, nagyorrú és méltóságos tartású nő, a másik egy különös szépség. Fiatal, lángvörös és oly fehérbőrű, hogy szinte érthetetlen.

Misi az átélt izgalmak miatt oly kihajszolt volt, hogy alig tudott figyelni a szónoklatokra.

Helyette a bátyja válaszolt. Ő csak átvette a pénzt és meghajolt. A bátyja ha nem lett volna jelen, ő is tudott volna valamit mondani, szerencse, hogy jelen volt s így nem mondhatta ki, hogy mennyire hálás ezért, ami történt és boldog lenne, ha ennek következtében a felekezeti villongásnak végeszakad. »Egy hazában vagyunk, egy Istent imádunk, egy célért törekedünk az életben, mindnyájan magyarok vagyunk.« Ezt forgatta magában s ez maradt kimondatlanul.

Mikor a hölgyek elmentek, az igazgató magában maradt az öccsével.

– Misikém… ezt azért oly jól megcsináltad, hogy gratulálok neked… Jutalmul a tiéd a szoba.

Misinek elfutotta a szemeit a könny. Ráborult a bátyja kezére és megcsókolta.

Az igazgató felemelte s megölelte, megcsókolta a homlokát:

– No fiam, fiam, Misikém – nehéz ebben az országban élni…

Misiből kitört a zokogás:

– Nagyon nehéz, Géza bátyám.”

Olvasóim ajánlják:

  • Szia Zoli!Nem írok nekrológot. Csak annyit, hogy ő is apa volt, mint én, és azért dolgozott, hogy az utcákat, épületeket mindenki tudja használni. Búcsú (Gabriel Garcia Marquez) Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem ...
  • Egy templom előtt csendben kb. 10 férfi áll és imádkozik. Férfi közösség jubileumára2022. április 2-án A férfikör 25 éves jubileumi zarándoklata alkalmából elhangzott beszéd.
  • Egy kislány hanyatt fekszik a magas fűben a mezei virágok közt. AlternatívákKét évtized ezoterikus utazás, két évtized katolikus élet után leírom az én alternatívámat a földi létünkről.
  • Grafika: egy hölgy a szőnyeg alá söpri a koszt. Szőnyeg alá söprés művészete33 évig hitetlen ember voltam. Hívőként összehasonlítom azt, miképp reagáltam régen egyes eseményekre, miképpen most, hívőként. Mindig is gyarkoroltam a szőnyeg alá söprés művészetét. Hála Istennek, lassan kezdem belátni, erre semmi szükségem nincs. Mi a szőnyeg alá söprés művészete? Amikor meghalt édesapám, tehetetlen voltam a bennem kavargó gondolatokkal, érzelmekkel szemben. Ez egyfajta szenvedés, ami néha még fizikai ...
  • Egy zsúfolásig megtelt templom hátulról a szentély felé, ahol misét mutatnak be. A zsinat munkájáhozEbben a bejegyzésben a Kaposvári Egyházmegyei Zsinat munkájához készített hozzájárulásaimat olvashatjátok el.
  • Festmény: Egy ember zuhan egy fényesség felé kitárt karokkal, bátran. A bátorságrólIdézet a filmből
  • Buda látképe az országház kupolájából a Margit híddal. Történetek az OrszágházbólFényképek segítségével kicsit átérezhetem azt, amit édesapám az Országházban megélt a II. világháborúban. A kupola tetején lévő kilátóba felmenni, és Munkácsy freskóját megmenteni.
  • Fiatalok egymás mellett, de a kütyüjükkel foglalkoznak, nem egymással. Csecsemőkortól mobilt!Alább olvasható és meghallgatható Simon Sinek 42 éves angol származású amerikai kommunikációs szakember, coach előadás arról, miben különbözik a gyermekeink generációja a mienktől, és hogyan segíthetünk nekik abban, hogy legyen önbizalmuk és erejük a sikerhez szükséges küzdelemhez.

Én ajánlom

  1. Ha először jársz itt: Csak az olvassa...
  2. Ha a hitem érdekel: Miért maradok katolikus?
  3. A házasság nem a vége, hanem kezdete valaminek
  4. A batyuvitéz nevem eredete