Alison Gopnik: Mi járhat a kisbabák fejében?

Mi zajlik ennek a babának a fejében? Ha ezt 30 éve kérdeztük volna az emberektől, a legtöbben, beleértve a pszihológusokat is, azt válaszolták volna, hogy ez a baba irracionális, logikátlan és egocentrikus – nem képes egy másik személy perspektívájából szemlélni vagy az ok-okozatokat megérteni. Az elmúlt 20 évben, a fejlődéstudomány teljesen felborította ezt a képet. Ma már inkább azt gondoljuk, hogy e baba gondolkodása a legbrilliánsabb tudósokéhoz hasonlítható.

Engedjék meg hogy ezt bemutassam. Az egyik dolog, amin ez a baba gondolkodhat, ami a fejében járhat, az az, hogy próbálja kitalálni, hogy az a másik baba min gondolkodhat. Tulajdonképpen az egyik legnehezebb dolog számunkra az, hogy kitaláljuk mit is gondolhatnak vagy érezhetnek mások. És talán a legnehezebb az egészben az, hogy rá kell jöjjünk, hogy amit mások gondolnak és éreznek, az egyáltalán nem ugyanaz, amit mi gondolunk és érzünk. Bárki aki követi a politikát, igazolhatja, hogy milyen nehezen is megy ez egyeseknek. Mi azt szerettük volna tudni, hogy a babák és kisgyerekek vajon megértik-e ezt az egészen alapvető dolgot a többi emberrel kapcsolatban. A kérdés az Hogyan kérdezzük ezt meg tőlük? A babák ugyebár nem tudnak beszélni és ha megkérdezünk egy háromévest arról hogy mit is gondol, válaszul egy gyönyörű, tudatos monológot kapunk pónikról, születésnapokról és más hasonló dolgokról. Szóval hogy is tegyük fel a kérdést?

Kiderült, hogy a kulcs a brokkoliban rejlik. Azt tettük – egyik tanítványom, Betty Rapacholi és én – hogy a babáknak két tálka ételt adtunk egyikben nyers brokkoli a másikban ínycsiklandozó halacskás rágcsálnivaló volt. Minden baba, még a Berkley -en is, a rágcsálnivalót és nem a nyers brokkolit szereti! (Nevetés) Betty viszont megkóstolt egy falatnyit mindkét tálkából. Úgy tett, mintha ízlett vagy nem ízlett volna neki a falat. Az esetek felében úgy tett mintha tetszett volna neki a rágcsálnivaló és a brokkoli nem – mint minden babának és józan embernek. Az esetek másik felében viszont, vett egy kis darabkát a brokkoliból és azt mondta „Mmmmm, brokkoli. Megkóstoltam a brokkolit. Mmmmm.” Ezután vett a rágcsálnivalóból is, és ezt mondta, „Fúúj, bleee, rágcsa. Megkóstoltam a rágcsálnivalót. Fúúj, bleee.” Tehát úgy tett, mintha az ellenkezőjét szeretné, mint amit a babák. Kipróbáltuk ezt 15 és 18 hónapos babákkal. Ezután Betty kinyújtotta a kezét és azt mondta, „Adnál nekem egyet?”

A kérdés a következő Melyikből ad a baba, amit ő maga szeret, vagy amit úgy gondol, hogy Betty szeretne? A figyelemre méltó az volt, hogy a 18 hónapos babák, akik még alig tudtak járni és beszélni, a rágcsát adták neki amikor azt szerette, de a brokkolit, amikor arról jelezte hogy szereti. Viszont, a 15 hónapos babák bámultak rá hosszan amikor azt mutatta hogy a brokkolit szereti, mintha nem értenék. Majd hosszú idő után a rágcsálnivalóból adtak neki amiről azt gondolták hogy az mindenki kedvence. Tehát itt van két igazán figyelemre méltó dolog ezzel kapcsolatban. Az első, hogy ezek a 18 hónapos babák már felfedezték az emberi természet egyik alapvető tényezőjét, hogy nem mindig szeretjük ugyanazt a dolgot. Sőt, mi több, úgy érezték hogy nekik tenniük kell valamit azért hogy a másik ember megkaphassa azt amit szeretne.

Még ennél is figyelemre méltóbb tény, hogy a 15 hónapos babák nem tudták ezt az sugallja, hogy 18 hónaposan már megtanulják ezt a mély, alapvető tényezőt az ember természettel kapcsolatban 3 hónapon belül 15 hónapos koruktól számítva. Tehát a gyerekek többet tudnak és többet tanulnak mint amit eddig sejtettünk. És ez csak egy az elmúlt 20 év száz és száz kutatásából melyek mind ezt tanusítják.

Joggal merülhet fel a kérdés Miért tanulnak a gyerekek ilyen sokat? És hogyan lehetséges az, hogy ilyen sokat tanulnak ilyen rövid idő alatt? Úgy értem, ha a babákra felületesen tekintünk, elég haszontalannak tűnnek. És többféle értelemben a haszontalannál is roszabbak, mivel annyi időt és energiát kell fordítanunk már az életben tartásukra is. De ha az evolúcióhoz fodulunk választ keresve erre a rejtvényre miszerint miért is fordítunk ennyi időt a haszontalan babák ápolására kiderült hogy van rá helyes válasz. Ha szétnézünk a különböző állatfajok között, nem csak az emlősök között, de egyéb emlősök, madarak, erszényesek között is mint pl. a kenguruk és vombatok, kiderül hogy van kapcsolat aközött hogy milyen hosszú a különböző fajok gyerekkora és milyen nagy az agytérfogata a testükhöz képest és milyen okos és rugalmas az adott faj.

Ennek az elvnek remek példái a fenti madarak. Először is itt van az Új Caledóniai varjú. A varjúfélék, a hollók stb., hihetetlenül okos madarak. Bizonyos tekintetben a csimpánz szintjén állnak. Ez a madár ami itt látható a Science borítóján, amelyik megtanulta hogyan használjon eszközt a táplálékszerzéshez. Másrészről itt vannak a mi barátaink, a házi csirkék. A csirkék és kacsák és libák és pulykák mind olyan buták mint a sötét éjszaka. Nagyon nagyon jók a gabona csipegetésében, és nagyjából semmi másban nem jeleskednek. Az a helyzet, a fiókáik, az Új Kaledóniai varjú bébik zöldfülűek. A mamájuktól függenek aki kukacokat dob a kicsi nyitott csőrükbe körülbelül két évig, ami elég hosszú idő egy madáröltőt tekintve. Ezzel szemben a csirkék gyakorlatilag már felnőttnek számítanak néhány hónapon belül. Tehát a gyerekkor az oka annak, amiért a varjak a Science borítóján kötnek ki míg a csirkék csak a leveses tálig jutnak.

Van valami a hosszú gyerekkorral kapcsolatban ami szoros viszonyban áll a tudással és a tanulással. Milyen magyarázatunk lehet erre? Bizonyos állatok, mint például a csirke, úgy tűnik arra vannak szabva hogy egyetlen dolgot tudjanak nagyon jól. Így például arra vannak tervezve hogy gabonát csipegessenek egy bizonyos környezetben. Más teremtmények, mint például a varjak, nem túl jók egyetlen speciális területen sem, de kiválóak abban hogy különböző környezetek szabályait megtanulják.

Természetesen mi emberek mesze a túlvégén vagyunk annak a sornak amiben a varjak állnak. Sokkal nagyobb agyunk van a testünkhöz képest bármelyik állathoz viszonyítva. Okosabbak, rugalmasabbak vagyunk többet tudunk tanulni túlélünk sokféle környezetben, benépesítettük a világot és még űrutazásra is képesek vagyunk. És a mi babáink és gyermekeink sokkal hosszabb időn át függenek tőlünk, mint bármely más faj gyermekei. A fiam most 23 éves. (Nevetés) És legalább 23 éves korukig folyamatosan dobáljuk a kukacokat azokba a kis nyitott szájakba.

Rendben tehát, mire is alapozzuk ezt az összefüggést? Az elméletünk szerint ez a stratégia, ez a tanuló stratégia, hihetetlenül hatékony és kiváló stratégia a világban való boldoguláshoz, ámbár van egy igen nagy hátránya. Ez a nagy hátrány pedig az, hogy amíg tanulsz, kiszolgáltatott vagy. Tehát nem szerencsés hogy amikor a masztodon feléd rohan azon tépelődj, hogy „A csúzli vagy talán a dárda működhet. Vajon melyik lenne a jobb?” Mindezt már azelőtt tudnod kell, hogy a masztodon ténylegesen megjelenne. Úgy tűnik hogy ezt a problémát az evolúció valamiféle munkamegosztással oldotta meg. Tehát az elmélet az, hogy az életünk korai szakaszában teljes mértékben védettek vagyunk. Nem kell semmit sem tennünk. Minden amit tennünk kell az a tanulás. Később mint felnőttek, mindazt amit babaként és gyerekként megtanultunk felhasználhatjuk és életre kelthetjük.

Erre gondolhatunk úgy hogy a babák és a kisgyerekek valamiféle kutatás és fejlesztési részlege az emberi fajnak. Ők a védett kékruhások akiknek csak tanulniuk kell és ötletelniük, és mi vagyunk a kivitelezők és a marketingesek. Fognunk kell azokat az ötleteket, amiket gyerekként tanultunk és találtunk ki és meg kell valósítanunk! Egy másik megközelítése ennek hogy ahelyett, hogy a babákra és a gyerekekre csökkent képességű felnőttként gondolunk, képzelhetjük őket ugyanezen faj egy eltérő fejlődési stádiumában járó egyedének — a hernyókhoz és pillangókhoz hasonlóan — kivéve hogy ebben az esetben ők a brilliáns pillangók akik a kertben röpködnek és felderítenek, és mi vagyunk a hernyók, akik a szűk, felnőtt ösvényünkön araszolunk.

Ha ez igaz, ha a babák tanulásra vannak tervezve – és ez az evolúciós történet azt mondja hogy ez így van, ők erre vannak tervezve – joggal várhatjuk, hogy nagyon hatékony tanulási mechanizmusaik legyenek. A tény az, hogy a babák agya tűnik a bolygó leghatékonyabb tanuló számítógépének. A valódi számítógépek viszont kezdenek egyre jobbak lenni. Forradalmi változásokon esett át nem is olyan rég mindaz, amit a gépi tanulásról tudunk. Mindez ennek a fickónak az ötleteire épül ő Thomas Bayes tiszteletes, a 18. században volt statisztikus és matematikus. Amit Bayes lényegében létrehozott az egy matematikai megközelítés, amely a valószínűségszámításra épülve segít jellemezni, leírni azt, amit a tudósok a világról megtudnak. Amit a tudósok ma tesznek, az, hogy van egy hipotézisük amivel úgy gondolják érdemes kezdeni valamit. Elkezdik ezt tesztelni, bizonyítékokkal szembesíteni. A bizonyítékok hatására változtatnak a hipotézisen. Ezután tesztelik az új hipotézist és így tovább. Amit Bayes mutatott az egy matematikai módszer, amivel ezt meg lehet csinálni. Ez a matematikai elv a manapság létező legjobb gépi tanuló programjaink lényege. Kb. 10 évvel ezelőtt azt vetettem fel, hogy a babák talán ugyanígy működnek.

Szóval ha szeretnénk tudni, mi is folyik azok mögött a gyönyörű barna szemek mögött, az szerintem valahogy ehhez hasonlóan néz ki. Ez Bayes tiszteletes jegyzetfüzete. Azt gondolom, hogy a babák bonyolult kalkulációkat végeznek feltételes valószínűség számításokkal elemeznek és így fejtik meg hogyan is működik a világ. Rendben, azt hiszem most itt a magas labda, hogy mindezt demonstrálnunk kell. Hiszen ha egy felnőttet kérdezel a statisztikáról, elég bután fog rád nézni. Hogyan lehetséges hogy ezek a gyerekek statisztikát számolnak?

Ennek ellenőrzésére egy gépet használtunk melyet Blicket detektornak neveztünk. Ez egy doboz, ami fevillan és zenél amikor beleteszel bizonyos meghatározott dolgokat. Ennek a nagyon egyszerű szerkezetnek köszönhetően az én csapatom és mások is tucatnyi kísérletet hajtottak végre bemutatva azt, hogy a babák milyen jók a világról való tanulásban. Hadd említsek meg csak egyet, melyet tanítványommal, Tumar Kushnerrel hajtottunk végre. Ha megmutatnám Önnek ezt a szerkezetet, valszínűleg azt gondolná, hogy úgy lehet a detektort működésre bírni, ha a tetejére teszünk egy kockát. Ám valójában ez a szerkezet egy kicsit furán működik. Mivel ha meglengetünk felette egy kockát, amiről nem is gondolnánk, hogy ettől működésbe léphet, a szerkezet három ilyen esetből kétszer aktiválódik. Míg, ha a valószínű dolgot tesszük, azaz rárakjuk a kockát a tetejére, mindössze hatból kétszer aktiválódik. Tehát a valószínűtlen hipotézisnek erősebbek a bizonyítékai. Úgy látszik, hogy a lengetés hatékonyabb stratégia, mint a másik. Nos mi odaadtuk ezt a bizonyíték mintázatot egy négyévesnek, és megkértük hogy bírja működésre. És valóban, a négyévesek e bizonyítékot alkalmazták és lengették a tárgyat a szerkezet tetejénél.

Két dolog van ami nagyon izgalmas ezzel kapcsolatban. Az első, hogy tartsuk észben, hogy ezek négyéves gyerekek. Éppenhogy csak tanulnak számolni. Ám öntudatlanul meglehetősen komplikált számításokat végeznek, melyek feltételes valószínűségi értékeket eredményeznek számukra. A másik izgalmas dolog az, hogy ezt a bizonyítékot használják arra, hogy eljussanak egy elméletig, egy a világról alkotott hipotézisig, ami kezdetben elég valószínűtlennek tűnik. A csoportomban jelenleg is futó kutatásokban, hasonló kutatásokban, bemutattuk, hogy a négyévesek valójában jobbak a valószínűtlen hipotézisek megfejtésében, mint a felnőttek, akik teljesen ugyanolyan feladatot kapnak. Ilyen körülmények között tehát a gyerekek statisztikát alkalmaznak,a világ felderítésére, de hát végülis a tudósok is kisérleteznek, meg akartuk tudni, vajon a gyerekek is ezt teszik -e. Amikor a gyerekek kísérleteznek, ezt úgy hívjuk „minden lében kanál” vagy más szóval „játék”.

Igen sok érdekes kísérlet volt mostanában melyek azt mutatják, hogy a játék valójában egyfajta kísérleti kutatás program. Itt is van egy Cristine Legare laborjából. Cristin a mi szerkezetünket használta. Megmutatta a gyerekeknek hogy a sárgáktól működik, a pirosaktól nem, és mutatott nekik egy anomáliát. Amit látni fogunk hogy a kisfiú öt különböző hipotézist próbál ki két percen belül.

Következik egy videó, ahol egy fiú keresi egy probléma megoldását:

• Fiú: És így? Ugyanaz mint a másik oldalról.
• Alison Gopnik: Ok, az első hipotézis hamisnak bizonyult.
• (Nevetés)
• Fiú: Ettől felvillant, ettől meg semmi.
• Alison Gopnik: Ok, elővette a kísérleti jegyzetfüzetét.
• Fiú: Mitől villan ez fel. (Nevetés) Nem tudom.
• Alison Gopnik: Minden kutató fel fogja ismerni ezt a kétségbeesett kifejezést.
• Fiú: Ó, mert ezt így kellene, ezt pedig így.
• Alison Gopnik: Ok, második hipotézis.
• Fiú: Hát ezért. Ó.
• Alison Gopnik: Itt is van a következő ötlete. Azt mondta a kísérletet végzőnek, hogy tegyék át egy másik helyre. Ez sem működik.
• Fiú: Ó, mert a villanás itt megy, nem itt. Ó, a doboz alján itt van elektromosság, de ennek nincs elektromossága.
• Alison Gopnik: Ok, ez a negyedik hipotézis.
• Fiú: Felvillan. Amikor négyet teszel rá. Négyet teszel erre, hogy felvillanjon és kettőt erre, hogy felvillanjon.
• Alison Gopnik: Ok, ez az ötödik hipotézise.

Eddig a film.

Ez egy kifejezetten imádnivaló és világos gondolkodású kisfiú, de Cristine azt fedezte fel, hogy ez a gondolkodás teljesen általános. Ha megfigyeljük, hogy a gyerekek miként játszanak, ha megkérjük őket, hogy magyarázzanak el valamit, akkor ők kísérletezésbe fognak. Ez elég általános a négyéveseknél.

Milyen is lehet ilyen kis teremtménynek lenni? Milyen is lehet brilliáns pillangónak lenni, aki öt hipotézist ellenőriz két percen belül? Nos, ha visszatérünk a pszichológusokhoz és filozófusokhoz, elég sokan mondták közülük azt, hogy a babák és a kisgyerekek éppen csak hogy tudatosak ha egyáltalán… Én azt gondolom ennek pont az ellenkezője igaz. Azt hiszem a babák és a gyerekek tudatosabbak mint mi, felnőttek vagyunk. A következőket tudjuk arról, miként működik a felnőtt tudatosság. A felnőtt figyelme és tudatossága olyasmi mint a reflektorfény. Nos egy felnőttben annyi történik, hogy eldöntjük valamiről hogy lényeges vagy fontos, és figyelmet kell szentelnünk neki. A tudatosságunk ezzel a dologgal kapcsolatban rendkívül élénkké és fényessé válik minden egyéb elsötétül. Még arról is tudunk egy keveset, hogy az agy miképpen műveli ezt.

Tehát amikor valamire elkezdünk odafigyelni a prefrontális kéreg, az agyunk végrehajtó része küld egy jelet, ami az agyunk egy kicsi részét rugalmasabbá teszi, plasztikusabbá, tanulásra fogékonyabbá, és leállítja az aktivitást az agyunk többi részében. Tehát igen erősen fókuszált, céltudatos figyelmünk van. Ha a babákat és a kisgyerekeket vizsgáljuk, valami egészen mást tapasztalunk. Azt gondolom, a babák tudatossága sokkal inkább lámpáshoz hasonlítható és nem reflektorfény tudatosság. Így a babák és a kisgyerekek nagyon gyengék az egy dologra fókuszálásban. Viszont nagyon jók a a sok különböző forrásból egyszerre érkező rengeteg információ feldolgozásában. És ha belenézünk az agyukba, azt látjuk, hogy tele vannak olyan neurotranszmitterekkel, amelyek igen jók a tanulás és plaszticitás gerjesztésében, ám a gátló hatások ekkor még nem alakultak ki. Tehát amikor azt mondjuk, hogy a babák és kisgyerekek gyengék az odafigyelésben, akkor valójában azt értjük ez alatt, hogy nem tudnak nem odafigyelni mindenre! Tehát gyengék abban, hogy megszabaduljanak az összes érdekes dologtól ami jelenthet nekik valamit, és csak arra az egyetlen dologra figyeljenek, ami fontos. Ez a fajta figyelem, ez a fajta tudatosság az, amit azoktól a pillangóktól várhatunk el, akik tanulásra lettek tervezve.

Ha bele szeretnénk élni magunkat felnőttként abba, milyen is lehet a babák tudatossága, azt hiszem a legjobb azokra az esetekre gondolnunk amikor valami új, eddig nem ismert helyzetbe kerülünk — amikor új szerelemre lobbanunk, vagy amikor új városba csöppenünk első alkalommal. És ilyenkor nemhogy csökken a tudatosságunk, sokkal inkább kiterjed, és azok a háromnapos párizsi látogatások sokkal tudatosabbnak és élménydúsabbnak hatnak, mint azok a hosszú hónapok, amikor otthon zombiként mászkálunk, beszélünk, gyűléseken veszünk részt. Mellesleg a kávé az a csodás kávé amit odalenn ittak, kicsit felidézi azt a hatást, ahogy a babákban a neurotranszmitterek hatnak. Tehát milyen is babának lenni? Olyan mint szerelmesnek lenni az első párizsi utunkon három dupla eszpresszó elfogyasztása után. (Nevetés) Ez egy fantasztikus állapot, ám ilyenkor az is benne lehet a pakliban, hogy hajnali háromkor sírva ébredünk!

(Nevetés)

Jó felnőttnek lenni. Nem szeretnék túl sokat beszélni arról, milyen csodálatosak a babák. Jó felnőttnek lenni. Meg tudjuk kötni a cipőfűzőnket és át tudunk menni az úton egyedül. És annak is van értelme, hogy sok erőfeszítést teszünk annak érdekében, hogy a babák elkezdjenek felnőttként gondolkodni. De ha szeretnénk olyanok lenni mint ezek a kis pillangók, hogy átéljük ezt a nyíltságot, tanulékonyságot, fantáziát, kreativitást és innovációt, akár csak egy rövidke időre is, de rá kell vennünk a felnőtteket, hogy kezdjenek el úgy gondolkodni mint a gyerekek.

(taps)