„Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
 Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis”

Tízéves voltam, amikor Latinovits Zoltán e sorokat szavalta egy sercegős lemezen. Mégis, soha nem figyeltem fel rá, hogy József Attila az első mondat után kérdőjelet tett, míg a második után felkiáltójelet. Ennek felfedezésig hosszú utat tettem meg.

Gyermekkori naplómat olvasva úgy tűnik, sosem kételkedtem abban, hogy létezik az igazság. Abban kételkedtem, hogy én magam képes leszek-e szembenézni vele. Úgy éreztem a többi ember az oka annak, hogy nem leplezhetem le az igazságot. Nietzsche volt a kedvenc íróm, aki éles látó logikájával ki merte mondani azt az igazságot. Sorsa azonban nyugtalanított: Ha ő tudta az igazságot, miért őrült meg? Úgy éreztem, egyedül képtelen vagyok előbbre jutni. Egészen addig, amíg meg nem egyetlen egy ismertem hiteles keresztény embert sem.

Megtérésemet követően ismertem fel, hogy mik gátoltak abban, hogy igazságot leleplezzem. Az egyik ilyen akadályozó tényező a példaképek hiánya volt. Minden példakép távolibbnak tűnt, mint maga az amerikai elnök. Hiába kezdtem el lelkesen olvasni a szentek életét, unalmas és érthetetlen volt.

A dolgozatomat eleinte az inspirálta, hogy emberközelivé tegyem Szent Ágoston, aki – úgy vélem – hozzám hasonlóan hosszú utat tett meg élete első felében. E dolgozat megírása közben azonban felfedeztem: Valójában olyan történetekre lenne szükségem, melyekben biztatást találok életem hátralévő részéhez is.

József Attilának a XX. század nagy elbeszélőjéhez írt verse jut eszembe:

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
 de mi férfiak férfiak maradjunk
 és nők a nők – szabadok, kedvesek
 - s mind ember, mert az egyre kevesebb...
 Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen,
 Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
 néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
 fehérek közt egy európait.”

Források:

• József Attila: Két hexameter.
• József Attila: Thomas Mann üdvözlése.