Ágoston 354-ben Afrikában, a mai Algéria területén született. Ez akkoriban annak az óriás biroldalomnak a része volt, amely közepén a Földközi-tenger úgy terült el, mint hazánkban a Balaton. A kereszténységet már nem üldözték, de még nem volt államvallás. Ágostonnak csak az édesanyja volt keresztény. A fiatal Ágostonon nem látszott, hogy zseni volna. Az akkori keresztény középosztályba tartozott, ahol sikk volt jogásznak lenni, ezért Ágoston is annak készült.
Érdeklődő ifjú volt, és sokat olvasott. Cicero, az akkori idők divatos és elegáns írójának könyve ihlette meg: gyújtotta lángra szívét a bölcsesség iránt. Először a Bibliát olvasgatta, de csalódott benne. Úgy érezte, tele van erkölcstelen történetekkel, primitív szavakkal. A kereszténységben az sem tetszett neki, hogy a püspökök úgy tűntek neki, mint hatalmaskodó vezetők. Akkoriban még elektronikus kommunikáció hiányában Ágoston személyesen beszélgetett barátaival, és kiterjedt levelezésben állt velük. A templomba járt, hogy barátnőt találjon magának, akivel 15 évig együtt is élt. A barátnője keresztény volt, és egy fiuk is született.

19 évesen került be a diákok és értelmiség „menő” körébe, amelyek „csodaszépen beszéltek és roppant divatosak voltak”. Élvezték a nyilvános vitákat, mint ma a Hyde-parki szónokok. Ezt a csoportot manicheusoknak nevezeték. A vallásalapító Mani, egy perzsa guru, Jézus Krisztus apostolának mondta magát. Izgalmas kinyilatkoztatásokat kapott, melyeket könnyen emészthető nyelvezeten könyvekbe írt le.

A manicheusok azzal kecsegtették Ágostont, hogy általuk megismerheti az igazságot. Minden kérdésére frappáns és nagyon racionális választ kapott. Viselkedésük is meggyőző volt: megvetették testüket, de egymással igazi barátságokat kötöttek, „életre keltették a jó lelküket”.
A manicheusok szektája gyorsan terjedt. Ágoston édesanyja nem is engedte házába a manicheussá lett fiát. Ő mégis 9 évig hirdette a manicheusok téziseit. Idővel kezdte úgy érezni, hogy a maincheusok tanítása nem igaz, csak saját vágyaikat elégítik ki ebben a felsőbbrendűnek vélt közösségükben, Utólag Ágostonnak is belátta, hogy manicheusként tökéletesnek tartotta magát, és a rosszat csak szektán kívüli világnak tulajdonította. Ezért vetettek meg a manciheusok minden földi dolgot. Azonban utóbb kiderült, hogy ez csak látszat: a szekta tagjának többsége gazdag kereskedő volt, akiket a szekta felsőbbrendűségi tudata jogosított fel saját cselekedeteik igazolására.

Ágoston nemcsak a visszásságokat fedezte fel a manicheusok köreiben, hanem azt is, hogy a tudásuk – bár tökéletesnek hirdették – ellentmondásos volt. Például a manicheusok istenként imádták a napot. Ágostont azonban az igazság maga érdekelte és ezért tanulmányozni kezdte a fizikát, és megtudta, hogy a nap és a csillagok nem istenek. Azzal is áltatták magukat, hogy csak saját szertartásaik a jók, és minden ezen kívül tapasztalható dolog rossz. A manicheusok szertartásai azt sugallták, hogy ők tökéletesek. Nem ismerték el, hogy az igazság több annál, mint amit ők tudhatnak.

Miután kilábalt a szektából a karrierje izgatta a legjobban. Végül nem a jogászi, hanem az annál is vonzóbb a szónoki pályát választotta, és ebben nagyon sikeres volt. Élettársát elbocsátotta, hogy sznob elképzeléseinek megfelelően egy gazdag asszonyt vegyen el feleségül. Jó kilátásai voltak arra nézve, hogy majd egyszer Rómában szenátor legyen, és egy vidéki kacsalábon forgó palotában tengesse öreg napjait. Ezért édesanyját csúnyán becsapva Rómába ment, de a város egyáltalán nem volt ínyére. Gazdag családok zabolátlan gyermekeit tanította, akik a kurzus végén valahogy mindig elfelejtettek fizetni.

Életének sorsfordulója az ókor másik nagyvárosához: Milánóhoz kötődik. Milánóban kezdett Ágoston az akkori new age, azaz Platón kései követői iránt érdeklődni. Abban az időben Porphüriosz volt az egyik bestseller. Porphüriosz mindent kipróbált: médiumok kijelentéseit gyűjtötte, káldeus jóslatokat tanulmányozott, spiritiszta szeánszoktól az indiai jógikig változatos utakon kereste az igazságot. A másik nagy kortárs szerző: Plótinosz viszont egy nehezen emészthető, de zseniális gondolkodó volt, aki nem félt az élet nehéz kérdéseire választ keresni.
Milánóban találkozott Ágoston az életét meghatározó másik személyiséggel: Ambrus püspökkel. Bár a kereszténység már engedélyezett vallás volt, Milánóban kereszténynek lenni nem volt egészen veszélytelen. Ambrus mélyen hívő ember és nagyszerű politikus volt. Bazilikájában a császári udvar ellen prédikált, a templomában tucatjával történtek csodák.

Ambrus egy törékeny, csendes, jóságos, magába zárkózott ember volt. Nem félt akkor sem, amikor a császári csapatok körülvették a bazilikát, melyben ő is élt. „A jámbor nép ott virrasztott éjszakánként a templomban, halálra készen püspökével, szolgáddal együtt.” Ambrus mást tanított, mint a new age-es szerzők, és sok új gondolatot ébresztett Ágostonban.

Ágostonnak nem volt könnyű dönteni a new age és a kereszténység között. Ágoston az igazságot magát kereste. Mindkét mozgalom tetszett neki. Sok átfedés mellett, sok tekintetben egymás ellenkezőjét állították. A new age „isteni kiáramlás-elmélete” olyan divatos és közkedvelt volt, mint ma az ezotéria. E teória szerint a világ az Istenből áramlott ki, és így mindenben megvan az isteni tökéletesség, amely vissza akart térni az Istenhez. Ez összecsengett azzal, amit Ambrus prédikált, hogy az ember csak vágyik a tökéletesre. A new age szerint viszont a meghatározhatatlan Istenhez el kellett jutni, Ambrus Istene pedig szeretetből emberré lett. A new age Istene ezért nem vár el semmit az embertől, A keresztények Istene viszont türelmesen várja az emberek bizalmát.
Ágoston gyötrődni kezdett. Úgy érezte, döntenie kell, de nem tud. Ő maga írja le, hogy miképpen jutott döntésre:
„[…] és szívem keserves szomorúságával zokogtam.
És íme, a szomszédos házból hangot hallok. Ének csendül, nem tudom, hogyan, mintha fiú vagy leányka mondaná, és többször ismételné:
Tolle, lege
Tolle, lege.
Vedd föl, olvasd
vedd föl, olvasd.
[…] Kezembe kaptam, fölütöttem [a Bibliát] és csöndben olvastam azt a fejezetet, amelyre először esett a szemem:
Nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne gondozzátok a testeteket a vágyakozásokra.” (Róm 13,13-14)

Nem akartam már tovább olvasni. Nem is volt erre szükség. E mondat végeztével tüstént a bizonyosság derűje ömlött el szívemben és a kételkedés minden homálya szertefoszlott.”

Ez az élménye nagyon jelentős esemény volt az életében. Ezt követően felismerte, hogy milyen sokáig vezérelték az élvezetre irányuló vágyai. Felhagyott szenátusi ambícióival, és Elutazott, hogy „szabad semmittevésnek” adja át magát. Arra vágyott, hogy élete végéig önmegtartóztató, nyugodt, szemlélődő életet él.

Ebből végül semmi sem lett. Miután visszatért szülővárosába, szerzetesi közösséget alapított, majd nemsokára felkérték, hogy pap legyen. Akkoriban még nem kellett sokévi szemináriumot elvégezni, hanem a keresztény gyülekezet maga választotta ki vezetőit. Ő cseppet sem áhította ezt az új megbízatást, de végül mégis elfogadta. Néhány év múltán ugyanilyen kényszerűségből vállalta a püspökséget. A püspöki munkát „robotnak” tartotta, melyet csak azért vállalt, mert Isten előtt felelősséget érzett a gyülekezetéért.

E tisztséggel járó feladatokat nyűgnek tartotta, ennek ellenére igyekezett igazi felelősséggel elvégezni. Nem sok ideje maradt barátaival beszélgetni és szemlélődni. Életét úgy szervezte meg, mint a későbbi szerzetesek. A múltjával való őszinte szembenézését a világ elé tárta a Vallomásokban, amely később a középkor egyik legolvasottabb műve lett.
Keresztényként hasonlóan mozgalmas életet élt, de nem jól menő szónokként vidéki palotájában, hanem szegény és túlterhelt püspökként saját kis szerény cellájában. Már nem félt attól, hogy nem tölti be hivatását. Felismerte azt, hogy aki az igazságot keresi, annak Istenre kell hallgatnia:
„Amióta ismerlek Uram, soha el nem felejtettelek. Ahol rábukkantam valami igazságra, ott megtaláltam magát a Igazságot, téged Istenem. Mióta ismerlek, el nem felejtettelek.”

Ágoston igazság utáni vágya megtérése után felerősödött. Most már tudta, hogy bölcsességét nem maga gyűjti, hanem Istentől kapta ajándékba. A legfőbb feladatának ezért azt tekintette, amit ő maga tenni tud az igazságért: hogy az egyház jó püspöke legyen. Hiába hagyta ott a rangos tanári állását, hogy szemlélődő életet éljen, most mégis a gyülekezetének a tanítója lett. Hiába hagyta ott a jogászi álmait, most a gyülekezetben kellett állandóan bíráskodnia.
Nem mondható, hogy Ágoston szelíd ember lett volna. Vehemens, vitatkozós, lobbanékony természetével sok ellenséget szerzett magának. Szigorú és követelőző barátnak tartotta magát. Felfedezte, hogy csak az Isten képes benne jót véghezvinni, és bármennyire is erős akaratú, ő nem sokat tehet saját tökéletesedéséért. Ezért, bízott benne, hogy Isten az ő nehéz természetét is fel tudja használni arra, hogy őt magát, és másokat is vezessen az igazság felé.

Történt, hogy egy vándor ír szerzetes és tanítványai Európa-szerte az hirdették, hogy a keresztény embernek tökéletessé kell válnia. Ágoston, aki megtapasztalta, hogy maga erejéből senki sem képes erre, kirobbant ezen nézet ellen. Minden képességét arra használhatta fel, hogy érveljen amellett, hogy csak Isten kegyelméből lehetünk jók. E vita kapcsán ismerte fel világosan azt is, hogy a mi tudásunk mindig töredékes marad. Isten kegyelme, ami a tökéletlen embernek lehetővé teszi, hogy gondolkozzon, higgyen és tudjon.
A vita Ágoston akarata ellenére egészen a haláláig tartott, mert egy régebbi tanítványa, aki az ír szerzetes nézeteihez átpártolt és azt erőszakosan terjesztette, állandóan zaklatta, és állandó írásra kényszerítette. Bár az ír szerzetest és követőit császár kiközösítette, Ágoston élete végén mégis „vesztésre állt”. A kegyelemről szóló vitában ugyanis túlzásokba esett, és az emberek üdvösségre vagy kárhozatra való eleve elrendelését kezdte tanítani. E nézete megbotránkoztatta az embereket. Majdnem egy évszázad telt el halála után, míg az „isteni kegyelem ügyéért” vívott harcát az egyház elfogadta.

410-ben az ókor egyik legjelentősebb eseménye történt: a nyugati gótok kirabolták és kifosztották Rómát. Ezen esemény talán annyira megrázta a kortársakat, mint a mai világot 2001. szeptember 11-i események. A gazdag város pusztulásának tapasztalatait Ágoston élete fő művében: Az Isten városában fogalmazza meg. E műben összegezte eddig életútjának minden bölcsességét és tudását. Róma bukásának okát abban látta, hogy az emberek a dicsvágyat keresték az igazság helyett. Ágoston az embert írásában egy vándorhoz hasonlítja, akinek igazi hazája Isten országa, melybe a rövid ideig tartó földi életén keresztül juthat be.
Püspökségének idejére esett egy másik keresztény gyülekezettel vívott „hidegháború” csúcspontja is. Ezzel kapcsolatosan is az igazságot önmagáért kereste: hol a határ a szigor és erőszak között. Abban a korban a többség egyetértett a császári valláskényszerrel, és Ágoston sem tudott korának felfogásától mentes maradni. A maga tudományos válaszaival kiérdemelte az „inkvizíció első teoretikusa” címet. Miután egy császári rendelet feloszlatta a másik egyházat, Ágostonra hárult a feladat, hogy a békét teremtsen. Ő azonban nem bizonyult jó politikusnak, inkább visszatért tudományos munkáihoz.
Ágoston sok más tekintetben is korának és kultúrájának embere volt. Például sosem volt képes szakítani azzal a szűk látókörű, észak-afrikai világnézetével, melyben felnevelkedett. Így lehetséges, hogy az akkori nemzetközi görög keresztény kultúrát alig ismerte, A pogány arisztokráciának számszimbolikája is látásmódjának eltörölhetetlen része maradt. Emberi gyarlósága is voltak. Például korának másik szentjével: Jeromossal képmutató, rosszmájú levelezést folytatott. A hite abban, hogy Isten így is üdvözíteni akarja, tette őt lelkessé Isten ügye iránt. Tisztában volt azzal, hogy egy „makacs bűnös, aki élvezi, amit csinál”.
Ágoston 72 évesen vonult nyugdíjba a püspöki szolgálatból, és életének hátralévő éveit végre a szerzetesi közösség megalapításával, szemlélődéssel és írással tölthette. Rendezte irodalmi hagyatékát.
Arról, hogy félelmei nem uralkodnak rajta életének utolsó éveiben tett igazán tanúbizonyságot. A vandálok – akik már több püspöktárást halálra kínozták – városához közeledtek. Mindenki elmenekült, de ő, mint püspök a helyén mert maradni. (Mint ahogy a hajó kapitányának utoljára szabad elhagyni a süllyedő hajót.) Így prédikált:

„Tudom, hogy élni akartok. Nem akartok meghalni. És ebből az életből úgy akartok eljutni a másikba, hogy nem mint halottak akartok feltámadni, hanem mint élő emberek, titokzatosan átalakulva. Erre vágytok. Ez a legmélyebb emberi érzés: valami titokzatos módon maga a lélek is ösztönösen ezt kívánja.”

Ágoston egy évvel azelőtt halt meg, hogy a vandálok kifosztották és felgyújtották a városát. Irodalmi hagyatéka csodával határos módon mégis megmenekült, így életének szinte minden mozzanata megmaradt számunkra könyv vagy levél formájában. Rengeteg prédikációját jegyezték le, melyek egy része a XXI. században is olvasható.