Történt már veled olyan, hogy egy pillanatban összeálltak a mozaik-kockák az életed elmúlt évtizedeiből? Ültem a hideg templomban, de nem fáztam. Hallgattam a zenét, és közben kapaszkodtam a szék szélébe. Másnap reggel még szédültem. Emlékezni vettem egy CD-t, bár alaposan meg kellett gondolnunk. Mégis meg kellett venni.

Rákász Gergely Bach koncertje után összeállt egy kép a fejemben. A sok-sok mozaikkockából csak hármat írok le:

Aki tanár, az szeresse amit tanít

Az általános iskolánkban Kodály-módszerrel tanították a zenét, napi egy órában. Az 5. osztályban hallgattuk a Kállai kettőst és nagyon megtetszett. Apukám megkérdezte a tanárt, melyik lemezen van. A tanár azt mondta, hogy ne vegye meg nekem, mert még nem vagyok elég érett hozzá.

Eltelt egy év, és új tanárt kaptunk. A hármas jegyem ötössé változott, az énekórákat pedig elképesztően vártam. Újabb és újabb műveket jelöltem meg szüleimnek, amelyeket szeretnék meghallgatni otthon is.

Ma már tudom: a gyerek akkor szeret tanulni, ha a tanára szereti, amit csinál. A tanár pedig úgy szerez kompetenciákat a tanításban, ha szereti azt. Nincs olyan, hogy valaki szereti a tantárgyát, szereti a gyerekeit, és rosszul csinálja. Mert a jó tanár magát képzi.

Így ültették el bennem a zenét szerető tanárok a zene szeretetét.

Orgonám a zenekarom

Rengeteg zenét hallgattam életemben. Sosem emlékszem az otthoni zenehallgatásokra. Az igazi élmények mindig a koncertek voltak. A Zeneakadémián, mikor a Psalmus Hungaricust hallgattuk és megszólalt az orgona. Fellegi Ádám házikoncertjén, amikor eljátszotta a zongorán a Sors-szimfóniát.

Én zongorázni tanultam. Szerettem volna más hangszert is megtanulni, de rá kellett jönnöm, hogy akkor fel kell áldoznom a zongorát, mert nincs annyi időm, hogy ezen is, azon is gyakoroljak. Egyedül az orgona jött számításba. Még kamaszkoromban olvastam a Tamás templom karnagyát, és tudtam, hogy az orgona a hangszerek királynője.

Az orgona a zenekarom – mesélte tavaly egy zeneszerzőt idézve. Tágabb értelemben: a hangszerem a zenekarom. Akár klarinét, akár zongora, akár orgona.

Az orgona a tavalyi koncertjéig nem akart nekem megszelídülni. Sokáig egyedül Lehotka Gábort ismertem. Hiába mentem el orgonakoncertjeire, nem tudtam az orgonába beleszeretni. Még a könyvét is megvettem. El is ajándékoztam. Egyetemi jegyzetnek talán nagyszerű, de valami hiányzott belőle.

A 2014-es Rákász Gergely koncert volt az első igazi orgonakoncert élményem. Akkor még fáztam a templomban, és túl közel ültem a hangszórókhoz, mert már csak ott maradt hely. 2015-ben korábban érkeztünk és jobban felöltöztünk. A koncert ünnep, az ünnepre pedig készülni kell. Mikor hazafelé mentem, azon töprengtem, egyszer megtanulnék orgonálni, mert  lehet rajta szépen játszani.

Az orgona egy tárgy. Az orgonaművész pedig egy ember.

Mikor Brassóban jártam, vettem egy CD-t, melyen az ottani orgonán játszottak. Micsoda kiábrándulás volt ez is. Pedig messze földön szép hangja van. Megnéztem Rákász Gergely orgonáját: még csak nem is a legdrágább orgona. Glenn Gould évekig kereste a zongorát, amelynek tetszik a hangja, és ő sem a legdrágábbat vette meg.

De a hangszerek csak vagyontárgyak. Nem sokat érnek önmagukban. Aki életre kelti őket: az egy ember. Tudom, mennyi munka van abban, amíg valaki művésze lesz a hangszerének. Controllerként érdekelt: melyik hivatás hány óra, hány nap ráfordítást igényel. Nem az orvosok tanulnak a legtöbbet. Náluk többet gyakorolnak a zenészek. A gyerekkori gyakorlás csak egy kis része. A Főiskola elvégzésével nem befejeződik, hanem elkezdődik az igazi tanulás.

És ez csak az egyik része. A másik pedig az, ki mit hall bele a hangszerébe. Egyszer lehetőségem volt leülni a segesdi templom lehangolt orgonájához. Nem ismertem a regisztereket, a lábammal nem tudtam játszani. Hallottam belül egy csodás harmóniát, amit sehogyan sem tudtam megvalósítani. A technikai tudáson kívül ez a belső hang a másik, amely kell ahhoz, hogy egy hangszerből elővarázsoljunk valamit, ami óriási katarzist tud okozni nekünk, és másoknak is.

Nem tudom, hogy Gergely mennyit szenvedett, míg megvalósította azt, amit hall. De köszönöm, hogy nem adta fel, és a kudarcokon túllépett és felülemelkedett önmagán.

Hova tovább?

Még sose történt meg velem, hogy egy hiba az előadásban tovább növelte volna a lelkesedésemet. Amikor életemben egyetlen egyszer élőben meghallgathattam volna Bach Magnificat-ját, a tenor nem tudta a szólamát jól elénekelni. Óriási csalódás volt

Rákász Gergely koncertjén a c-moll passacaglia utolsó, befejező darabnak kellett volna lenni. Utólag kiderült, a feleségem ugyanígy gondolta. Mégis belekezdett a populáris d-moll toccátá-ba, és a harmadik futamot egy hanggal lejjebb kezdte. Ez a tévesztés, a hozzá kapcsolódó gesztusa (láthatólag meglepődött, hogy egy centivel odébb ugrott a keze) nagyon szép volt. Feleségem szerint egy jel, hogy be kellett volna fejeznie a koncertet ráadás nélkül.

Innen derült ki, hogy még óriási lehetőségek vannak az életében. Hajrá Gergely!