Eredetileg azt gondoltam, idézeteket írok ki Földváry Miklós István: A kultikus tér szerveződése a kereszténységben című tanulmányából (Barsi Balázs – Fölvári Miklós István: Belépek Isten oltárához könyvében jelent meg). Mivel azonban a tanulmány gondolatmenete elég bonyolult, nem tudnék úgy kiragadni részleteket, hogy bemutassam, miért olvasom el e tanulmányt vagy már ötödször. Mi az, ami valamit megmozgat bennem, ami miatt fontos nekem?
Mert nem is erről szeretnék írni, hanem sokkal inkább bennem lévő érzéseknek próbálom az okát megtalálni. Amióta ugyanis Kaposváron élek, rossz érzésekkel megyek a misére. Évek óta kutatom ennek okát. Minden mise régebben egy óriási esemény volt számomra. Elmenni a templomba, meghallani az ünnepélyes, mindenki által énekelt kezdőéneket, meghallgatni az igét, részt venni az Eucharisztiában, aztán találkozni a hittársaimmal, barátaimmal.
Ezek azonban csak tünetek. Mint ahogy az elhanyagolt betegség egyre több szövődményt eredményez, míg végül a baj már akkora lesz, hogy mindenünk fáj vagy sajog. Az egésznek a gyökere valami más. Ha minden rendben volna, nem is volna kérdés, hogy gregorián vagy populáris zenét játszunk a misén. Mindkettőnek meg lehet találni a helyét és szerepét, ha a liturgiával rendben lennénk.
Lehet, hogy épp az az egyik legnagyobb baj, hogy nem veszik észre a papok, hogy Istennek háttal miséznek? A II. Vatikáni zsinat óta szembe kellene misézünk úgy, hogy az Oltáriszentséget egy mellékoltárba helyezzük át. Az elsőt megtartjuk, a másodikat nem. Még az is lehet, hogy ez így eretnekség. Az eretnekség jelentése ugyanis: válogatni a tanításokban.
A kereszténységben viszont éppen az oltár, vagyis az áldozat bemutatásának a helye az a pont, amely köré abszolút értelemben szerveződnek az áldozati liturgia rétegei, és nem válik el tőle, nem haladja meg rangsorban semmi, ami az isteni jelenlét pogány és ószövetségi megjelenései mellé analógiául kínálkoznék. Ilyen analógia lenne az itáliai bazilikáls és bizánci építésrendben kiemelkedő trónszék, de az a pogány építészet és kultikus térszervezés alig asszimilált eleme. Ilyen lehetne az oltárkép vagy oltárszobor, de az soha sem részesült liturgikus tiszteletben. A tabernákulum pedig – amely valóban az isteni jelenlét helye – pusztán a permanens preasentiát hangsúlyozó ellenreformációs eszmeiség, és nem a liturgia belső logikája alapján került az oltárközépre. Maga az oltár viszont az előzményekhez képest példátlan módon és mértéken részesül liturgikus tiszteletben, hiszen a keresztfának, sőt magának Krisztusnak a megfelelője. Az oltár a kereszténységben nem közvetítő tárgy többé, nem „csatorna” Isten és ember között. Az áldozat nem azt ember ajándéka többé Istennek. Krisztus maga az örök Főpap, aki föláldozza önmagát, az örök Áldozatot.
A gyerek esztétikai nevelése a liturgia. Ezt tanították nekünk a hittudományi főiskolán. Most pedig sokszor súgom a fiam fülébe, hogy ennek így meg így kellene lennie, és majd egyszer elviszem egy gyönyörű misére. Dehát mit mondjak mást neki? Én vagyok a hittanára, valahogy szeretném neki is elmondani, hogy a katolikus misét nem az emberek ízléséhez kell igazítani.
A másik elgondolkodtató vonás e liturgia természetessége, józan arányossága. Az egyszerű és bonyolult dallamok váltakozása, az egészséges mértékű, minden színpadiasságot nélkülöző dramatizálás, a nem túlzó, de a ráhangolódást és az elmélyedést lehetővé tevő időhatárok, a gazdag és kiegyenlített térhasználat, a nép részvételének mértéke és módja olyanná teszi ezt a gyakorlatot, mintha minden keresettség nélkül is megfelelne annak az eszménynek, amelyet a két nagy központ: Róma és Bizánc nagy tudatossággal sem képes elérni, de amelyet a liturgikus megújulási mozgalmak újra és újra megvalósítani igyekeznek. Mert a vallásos ember alapvető áldozati gesztusa, hogy minden terméséből, munkájának minden gyümölcséből a zsengét, tehát az elsőt és legjobbat Istennek ajánlja. Ennek az áldozatnak az elsődleges terepe pedig a liturgia.
Nagy kísértés, hogy elhiggyem, amit néhányan mondtak rólam: liturgia-őrült vagyok. Arról nem tehetek, hogy ilyen érzéseim vannak. Arról, sem, hogy felfedezem a szabálytalanságokat, az emberi mulasztásokat a liturgiában. Arra pedig keresem a választ, hogy mit kell tennem. Biztos vagyok benne, hogy nem szótlanul tűrnöm és hallgatnom. Abban is biztos vagyok, hogy nem szabad ítélkeznem.
Mindig elfogadtuk a meghívást, ha más felekezethez hívtak Istentiszteletre, és mindig megállapítom: sosem tudnám otthagyni a katolikus misét. Pedig más felekezetek istentiszteleteire szeretnek járni a gyerekek. De nem a felnőtt istentiszteletre, hanem azzal párhuzamosan szervezett gyerek katekizmusra, ami főképp játék.
Eredetileg mindössze két, egymással alig érintkező pólusra: szentélyre és hajóra tagolt templomtér tehát most egy jóval nagyobb közösség összehasonlíthatatlanul gazdagabb liturgiáját fogadta be. A tér használatát és elrendezését nem befolyásolták gyakorlati szempontok. A templom szentélyében kényelmesen felállhattak volna az énekesek, de ők inkább egy alig néhány négyzetméteres területen szorongtak. Valóban szorongtak, mert a szírek már a tíz év körüli gyermekeket is bevonják az archaikus hangvételű liturgikus énekbe. Énekmesterük egyben a vallástanár, és természetes számukra, hogy a hitoktatásnak a gyakorlati liturgikus nevelés is részét képezi. A serdülőket subdiakónussá avatják, a fiatalok majd mindegyike diakonus, de archidiakonusi tisztje csak egyetlen tekintélyes öregnek van. Ők mindnyájan ott álltak a két énekeskönyv körül, és egymásnak felelgetve énekelték (a gyerekek némelyike latin betűs, német kiejtés szerinti átírásból) a sokuknak már ismeretlen nyelven írt strófikus énekeket.
Már eltelt közel nyolc év, és minden vasárnap fáj, hogy nem tudom átélni és megmutatni gyerekeimnek a szép liturgiát, és ebből adódóan nem vonódnak be a liturgiába, mint ahogy én sem tudok bevonódni. Sokan azt hiszik, én vagyok a hibás, mások inkább tudományosabban magyaráznák meg. Ha valaki beszélgetne erről, átgondolnám a tanácsait is, de még senkivel sem sikerült. Ha megkérdeznének (mondjuk egy egyházmegyei zsinaton), akkor elmondanám a gondolataimat. De egyiknek sem jött még el az ideje.
Kicsit jobb most, hogy néhány dolgot kiírtam magamból. Hajnali imámban most az Exsultet jutott eszembe, amit mióta feleségem nem énekli, idén először hallottam szépen elénekelve. Ez az ősi keresztény ének a lelkem legmélyebb zugaiba hatol el és fénnyel tölti be.
A bécsi jakobita szórvány a legkedvezőtlenebb körülmények között emlékeztetett rá: beszélhetünk kultikus térszerveződésről a kereszténység egészének vonatkozásában. Van a középpontoknak, térszakaszoknak és a határvonalaknak: a kapuknak és tornácoknak olyan rendje, amely liturgikus rendeltetését követve mindig azonosan, történelem, tájak és hagyományok szintjén mégis annyi változó alakban születik újjá.
Mikor sokadszorra végére értem a 13 éve megjelent könyvnek, felfigyeltem erre a mondatra, amelynek akkor még nem volt ekkora aktualitása:
És vigyázzon a keresztény Európa, hogy hitét és hitének formáját: kultúrájának teljességét végül ne a Közel-Kelet bevándorlóitól kelljen újratanulnia.
