15 éve a feleségem elhagyott, és feleslegessé vált a TV-m. Addig ő rendszeresen nézte, és sokszor én is vele. Életem legaktívabb és legdinamikusabb korszakában voltam, és napi több órát eltékozoltam TV és monitor előtt. Kipróbáltam, hogy egyáltalán nem néztem tévét.

Aztán újra házasodtam, és az új, közös lakásunkban úgy gondoltuk néha jól jön a TV. Vannak benne értékes műsorok. Azonban nem tudtuk sehová elhelyezni a készüléket. A TV a szoba olyan helyére kívánkozik, ahol jó lehet látni a kanapéból. mégpedig nem túl magasra. Azt azonban semmiképp sem akartuk, hogy ilyen kiemelt helyen legyen. Azt gondoltuk a feleségemmel, hogy ami a szoba kiemelt helyén van, az az életünk kiemelt helyén is van. Márpedig a TV csak a „futottak még” kategóriába tartozik. Ha nincs jobb megoldás, akkor kidobjuk.

Egyik nap véletlenül másfelé indultam el munkába. Az út szélén állt egy édesanya kisgyermekével. Felvettem, elvittem ahová kérte. Kiderült, hogy elvált, sokat nélkülöz. Miben segíthetnék még? – kérdeztem. Ha tudna szerezni egy TV-t. Hát én ezt Isten útmutatásának véltem. Oda is vittem neki a Sony Trinitron szuper TV-t, amiért még 1990-ben sorban álltam a Rákóczi úton és már az életem részévé lett.

Azóta nincs TV, és úgy érzem, mintha szabad lennék. Mintha az alkoholizmustól szabadultam volna meg. Ha akarok, nézek TV-t az interneten. A Fölszállott a pávát megnéztük például.

Nincs mit hozzátenni ehhez. Egyszerűen ura szerettem volna lenni az időmnek, és csak arra fordítani, amire én szeretném. A TV jellegzetessége pedig, hogy nem tudod, mit hoz a következő perc. Éppen valami olyat, amit nem néztél volna meg, ha tudod, hogy ez lesz.

Talán Isten ajándéka, hogy elhozta az internetet, mert itt sokkal inkább én határozom meg, mit nézek meg.