Ma reggel bekapcsoltam a rádiót és egy pap mondta el gondolatait. Kíváncsi voltam mint mindig, de egy perc után rájöttem, hogy már nem is figyelek oda. És ebben a pillanatban rájöttem az okára.
Ugyanis nemcsak most, hanem minden hétköznapi és vasárnapi misén néhány másodpercig köt le a prédikáció, amíg bízom abban, hogy valami fontosan fognak számomra mondani. De aztán már csak marad a csendes imádság, várakozás a pap beszédének végéit.
Az oka ennek egszerű, mégsem tudtam rájönni 14 éve: Úgy beszélnek a papok, mintha egyfajta marketingbeszédet tartanának Isten mellett. Mintha még nem lennék hívő, hanem meg kellene győzniük, hogy legyek hívő. De ez még nem lenne unalmas önmagában. Hiszen szívesen meghallgatom Isten műveit százszor, ezerszer. De nem erről beszélnek, hanem néhány ember tetteiről. Hanem valahogy minden gyakorlatiasság, realitás hiányzik nekem a prédikációkból.
A mai rádiós műsorban például arról beszélt, hogy menjünk el gondozni a betegeket. Mintha én nem mennék el gondozni a betegeket.
Elmesélek egy történetet: Az első feleségem vallásos családból származik, ő pedig egy (ki)bérmálkozott ember volt. Én meg nem voltam vallásos egyáltalán. Mégis, én voltam az, aki ragaszkodott a vasárnapi misékhez, mert szerettem hallgatni azt papot. Az a pap nagyon egyszerűen beszélt főképp erkölcsi kérdésekről. Igen, igen, nem nem. Ezeket az elfogadható morális megerősítéseket lehetett hazavinni a misékről. Mondom, nem voltam vallásos, sőt kifejezetten rossz véleményem volt a katolikusokról.
Aztán később is volt egy pap, akit szívesen hallgattam. Ő kevesebbet beszélt az erkölcsről, de sokkal inkább gyakorlati hitbeli állításokat magyarázott sarkalatos módon. Például, hogy mi a helyes Mária tisztelet és mi a sokak által művelt, de tévútra vezető Mária-imádás közt a különbség.
Persze lehetetlen úgy prédikálni, hogy minden ember számára gyakorlatias legyen. Nem is arról akartam írni, hogy így vagy úgy kellene prédikálni. Nem. Egyszerűen csak megosztottam a nagy felfedezésemet, hogy én miért unom.
Azért örülnék, ha nekem is szólna egy-egy prédikáció, és nem az internetről kellene keresgetnem.
Sokszor hallottam azt a feltételezést, hogy a papok nem képesek prédikálni más élethelyzetben lévőknek, mint például házasok, családosok, mivel ők cölibátusban élnek. Ez az állítás úgy ahogy van hazugság. A papok talán éppen a cölibátusuk miatt sokkal jobban képesek átérezni, belehelyezkedni mások helyzetébe, mint mondjuk én, vagy más házas lelkész, akinek még ott van mellette a családja, rokonsága, akik az életének nagy részét kitöltik.
Sokszor volt lelkivezetőnk egy pap, és elképesztően jól rálátott a mi helyzetünkre, problémáinkra, és nagyon sokat segített kérdéseivel, útmutatásaival.
A prédikációkban mégsem veszik sose figyelembe, hogy mi is vagyunk, nagycsaládosok. A ma reggeli pap is úgy nyilatkozott, mintha itt lenne napi 4 óra szabadidőm és eldönthetném, hogy tévét nézek vagy betegeket ápolok. A prédikációkban ennek analógiájára szokott sok pap beszélni.
Talán ezekre a papokra nem igaz az, hogy átérzik a nagycsaládosok helyzetét. Lehet, hogy ők nem. Hiszen mi hetente elcibáljuk (szó szerint) a gyerekeket a számukra végtelenül unalmas és semmitmondó misére, elvárjuk tőlük a csendben levést, az egyhelyben ülést, és ráadául azt látják rajtunk, hogy a mise bennünket nem hogy nem tölt fel, hanem még jobban leszív.
Természetesen rendkívül sok megoldás lenne erre is, de valamiért nagyon kevés pap foglalkozik ezzel. Ez nem hit vagy szeretet kérdése, egyszerűen katekézisnek hívják, és tanulható. Igaz, szükséges hozzá egy megfelelő személyiség, de nem szükséges, hogy éppen a pap legyen az.
Örülök, hogy ismét sikerült valamit megfogalmaznom. Így még könnyebb lesz elviselni az unalmas miséket, amelyeket pedig máskor óriási örömmel látogatok.