Nagyon sok közösség alapul álmokon és szép szavakon, folyton szeretetről, igazságról, békéről beszélnek… A kirekesztett ember, aki oda belép, követelőzővé válik. Kiáltásai valós kiáltások, mert a szép szavak mögött megérzi a hazugságot. Felfogja a különbséget a szavak és a tettek között. Ha a közösség erre úgy reagál, hogy elküldi, akkor valódi robbanás következhet be. Akkor még könnyebben rányomják az illetőre a bélyeget: ez az ember kibírhatatlan, beteg, lusta, semmirekellő. Fennál a kockázat, hogy teljesen leértékelik, mivel felfedte a közösségében lévő rosszat.

A közösség ne essen bele abba a csapdába, hogy világmegváltónak képzeli magát. Ne érezze magát bűnösnek, ha alapos megfontolás után nem-et mond valakinek. De van módja annak is, hogy megértéssel mondjunk nem-et; van mód arra, hogy időt szánjunk rá, meghallgassuk, megmagyarázzuk, hogy miért nem maradhat nálunk az illető, ötletet adjunk neki, hogy van hová mehetne. Olyan bántó érzés, amikor az embert valahonnan elküldik!

Egyesek látszólag igen készségesek a befogadásra, de tulajdonképpen saját szorongásukat igyekeznek csillapítani. Szükségük van arra, hogy találkozzanak emberekkel, és bizonyos hatalmuk legyen felettük. Szükségük van arra, hogy mások függjenek tőlük. Nincs meg bennük a szükséges tárgyilagosság, hogy valóban megértsék az illető személy törékenységét, és meg tudják állapítani, hogy képes-e növekedni, és hogyan növekedhet a közösségben.

 

Minden közösségnek megvannak a maga gyengeségei, korlátai, melyek egyben a gazdagságát is jelentik. Fontos dolog felismerni ezeket; tudni kell, melyek a befogadás normái; kik azok, akiket be lehet fogadni, azok, akiket a közösség valóban segíteni tud.

Forrás: Jean Vanier: A közösség (Magyar Máltai Szeretszolgálat, Budapest, 2006, 367-375.o).