Lehet-e szenvedélyesen szeretni az emberi nyomorúságot?

Simone Weil portrja és az idézett szöveg.

A kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat

Vecsei Miklós 2016. június 7-i előadásának szerkesztett változata. Nagyon fontos gondolatok vannak benne, ezért feliratoztam ezt a videót. Sajnos nem voltak hajlandók a feliratomat feltenni. Vecsei Miklós előadása felirat nélkül a YouTube-on.

Külön aktualitást ad ennek az előadásnak, hogy tegnap, egy sokkal népszerűbb ember azt állította nyilvánosan, hogy a gazdagoknak semmilyen felelőssége nincs a szegényekkel szemben, a szegények saját maguknak köszönhetik szegénységüket. Ez tökéletesen ellenkezője sokunk hitének. Pierre abbé valahogy így mondta: vagy lesz szolidaritás, vagy nem lesz XXI. század.

Az előadás:

Egy ilyen könnyű nyár estére gondolom ez a „Lehet-e szenvedélyesen szeretni az emberi nyomorúságot?” Ugye ez volt a meghirdetett cím. Gondoltam, hogy nem lesz nagy lelkesedés. Dehát ez az én témám.

Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el – akárcsak a rabszolgák-, a szívnek az a része, melynek a rosszra meglepetten kellene felkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de sohasem egészen.Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés állapotában.

Ezt mondja Simone Weil a nyomorúságról. Én erről szeretnék, erről a hieroglíf nyöszörgésekről szeretnék nektek beszélni de semmiképpen nem szeretnék semmire válaszolni.

Én 27 éve nézem naponta ezt a történetet, nem tudom, hogy van-e válaszom. Én a nagyfiamtól azt tanultam, hogy a kérdés a fontos. És ő most 24 éves és még nagyon sokáig a kérdésekkel akar foglalkozni, mert ha rossz kérdéseket tesz fel, egész életében rossz válaszokat fog keresni.

Úgyhogy énnekem egyetlen egy kérésem van tőletek, hogy próbáljatok meg magatoktól kérdezni, miközben én beszélek. Én válaszokat fogok mondani: a saját válaszaimat. Egyáltalán nem gondolom, hogy nálam van az igazság.

Talán ki tudok bontani néhány gondolatot nektek. És hogy ne legyen ilyen nagyon szomorú a kezdés, hoztam néhány képet.
Egy kanapén ülnek, még aa háttámláján is, és figyelnek Ferire a fiatalemberek és fiatal hölgyek.

Azt hittem, fogok találni száz képet a Pál Feriről, aztán találtam hármat. Nem tudom: látjátok? Ő a Feri. Nem tudom, ismeritek-e. Ferkó amikor beszélsz hozzá, akkor bólogat. Én éveken keresztül azt gondoltam, egyetért. De nem: csak érti amit mondok, de nem ért egyet.

Tehát, hogy mondjam, mondjam, mondjam. És ez sok-sok csalódást okozott nekem. Azt hittem, hogy mi, barátok egyetértünk, de kiderült, hogy nem.

Ez egyébként a mi lakásunkban van, és nálunk volt a nagycsütörtöki hittan óra Ott találkoztunk mindig, és utána voltak a bulik. És ez egy ilyen bulin készült. Feri egyébként elképesztő figyelmes volt.

Volt, hogy egész este egy szót nem szólt, mindenre emlékezett, aztán két hét múlva reflektált. Tehát egy ilyen figura volt. Biztos, hogy sokat mesélt nektek a Baba utcáról. Tehát ez volt az ő otthona. Ugye Imre atyához jártunk hittanra, és Imre atya három dolgot tanított meg nekünk nagyon. Az egyik, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat.

Szóval hittanra hozzá nem lehetett járni úgy, hogy az ember nem csinált valami gyakorlati dolgot.

A másik: nekem ez tetszett a legjobban. Hogy a szeretet sok bűnt eltakar. Ennek az volt az üzenete, hogy senki ne várja meg, amíg megjavul ahhoz, hogy elkezdjen valamit csinálni, mert pont fordítva van: kellene csinálni valamit, és akkor esetleg esélye van megjavulni.

És hogy nem a jó emberek kiváltsága a karitatív cselekedet és a segítés.
Kerekesszékesek ülnek egy nagy teremben. Minden szék egy felé fordítva (oltár? színpad? nem derül ki. )
És a harmadik pedig arról szólt, hogy a szeretet az kockáztat. Tehát, ha állandóan arra vársz, hogy mindig minden jöjjön össze, akkor soha nem fogsz elindulni. Tehát el kell indulni, ha az embernek van hite, akkor megy.

És tulajdonképpen ebből vizsgázott a Máltai Szeretetszolgálat 1989-ben és a kelet-német bevándorlókat az atya beengedte a templomkertbe.

Néhány ember ül, az egyik kerekesszékben, és figyel a háttal álló Pál Ferire
És itt pedig látjátok a Baba utca lakóit valamelyik ünnepségünkön. Pál Feri ott teljesített szolgálatot. Feri háttal látható, de ez egy buli, mert hogy ott is volt buli a Baba utcában.

Egy picit első körben mesélnék nektek a Baba utcáról, és majd szépen eltávolodunk a Feritől, de ez még a Feri. Én akkor egészen más dolgokat csináltam, de egyszer – be lehetne azonosítani, melyik az év, mert egy taizei találkozó volt Pécsett megkért a Feri, hogy vigyek le egy lányt én is. És ahhoz nyilvánvalóan az kellett, hogy hónapokon keresztül megismerjem, tudjak rendesen kanült cserélni, meg lélegeztetni, meg ilyeneket.

És felvitt magával a Baba utcába. Úgy kell elképzelni a Baba utcának a földszinti kórtermét, mint mondjuk ketté osztanánk ezt a termet, és volt benne 5 kórházi ágy, és mindegyikben fekvő ember, rettenetes állapotban, már legalábbis nekem, aki először felmentem. Benyitottunk és egyből rá lehetett látni.

Feri bement, és nagyon jópofán ott mindenkivel elkezdett beszélni. Én pedig leültem egy radiátorra, és próbáltam nem rosszul lenni. És ezt még háromszor. Nem tudtam bemutatkozni. Annyira megdöbbentett az egész, amit láttam, hogy ilyen fekvő emberek, szürcsögött bennük valami..zsinór, a torkukban volt valami fém, Hatalmas – emlékszem dréhernek hívták a gépeket, mint a sört – és az adta a levegőt. Fém kalapácsok jártak benne.

Ők ott nagyon aranyosan beszélgettek de én egyszerűen nem tudtam bemenni. Leginkább az undortól, ezt is bevallom, merthogy időnként ezt itt kiszedték, benyomtak valamit, pedállal leszívtak valamit. Én nem tudom, hogy vannak-e itt a hallgatóságban, akik állandóan herpeszesek. Én az vagyok. Tehát az nekem egy rémület, amikor bemegyek mondjuk egy családhoz egy telepen, És nézem messziről: ugye nem az a mosogató rész. Aztán kiderül, hogy de azd, ás a kávét azt el kell fogadni.Úgyhogy én tele vagyok állandóan herpesszel. Aki ilyen, ezt nem tudja megszokni. Ott is tényleg azzal küzdöttem, hogy ne legyek rosszul.

És aztán elmúlt – egy Vecsei Miklós ugye nem adja föl – bementem, végigcsináltam a Taizei-t, megtanultam pelenkázni, minden egyebet.

Ez csak azért fontos nekem nagyon, mert nagyon sokszor azt gondoljuk, hogy erre születnek az emberek. Hogy úgy bírja a vért meg a szenvedést. És nem így van.

Tehát nekem ott egyáltalán nem volt se szeretet, se semmi, egyszerűen meg akartam felelni a Ferkónak. Hát nehogy már ő tudja, én meg nem. Nem. Magamnak akartam megfelelni. – most ezt korrigálom.

No és akkor elteltek évek – tulajdonképpen így. Tehát hihetetlenül megtanultunk mozogni.

A bejegyzés még nem ért véget, kérlek, lapozz!