Ha olvasod írásaimat, akkor észrevehetted, hogy kevesebbet írok, hanem inkább megosztok. Nincs időm írni, viszont elhatároztam, hogy napi 20 percet olvasok, mert nagyon sokat töltekezem ebből. Most fejeztem be Reagan önéletrajzát, memoárját: Egy amerikai élet címmel adták ki. Ide gyűjtök néhány idézetet, és megosztom azt is, miért tetszett.

Később megtudtam, hogy egyes dixoniakhoz mérten a mi családunk szegény volt. Ezt azonban nem tudtam, amikor növekedtem.Soha nem gondoltam, hogy a családunk hátrányos helyzetű lett volna. A kormányzat csak később határozta el, megmondja az embereknek, hogy szegények.

Mindig béreltük az otthonunkat, és soha nem engedtük meg magunknak luxust. Ám nem emlékszem arra, hogy emiatt szenvedtünk volna. Noha az édesanyám néhanapján varrást vállalt, hogy kiegészítse a papa keresetét, és én úgy nőttem fel, hogy a bátyám kinőtt ruháit és cipőit hordtam, mindig volt mit ennünk, és Nelle mindig talált olyan embereket, akik még nálunk is szerényebben éltek, és mindent megtett azért, hogy segítsen nekik.

Azokban az időkben a főétkezésünk — az ebéd — délben volt és gyakran olyan ételből állt, amit az édesanyám zabkásahúsnak nevezett. Megfőzött egy marék zabkását és összekeverte hamburgerrel (szerintem az arányok feltehetően a pillanatnyi gazdasági helyzetünkkel összhangban változtak), majd a hamburger készítésekor keletkezett némi szafttal együtt tálalt.

Emlékszem, amikor először tett egy tányér zabkásahúst az asztalra, Olyan vastag, kerek húspogácsa volt a szaft alatt, amit korábban soha nem láttam. Beleharaptam. Szaftos és húsos volt, aminél jobb falatot soha az életemben nem ettem. Természetesen fogalmam sem volt arról, hogy a zabkásahús a szegénység terméke volt.

Manapság, fogadok, az orvosok azt mondanák, hogy egészséges is.

Én pontosan így voltam ezzel. Amikor gyerkként elujságoltam gyerekként, hogy mi gazdagok vagyunk, a szüleim furcsán néztek rám. Mindketten a rendszer ellenségei voltak, egy penészes és — később derült ki ez is — életveszélyes lakásban laktunk. Igaz jártunk évente síelni, de az akkor még nem volt luxus. A trabant elvitt bennünket a Chopok lábához, és fillérekért felvitt a lift.

Gyerekként én ezt gazdagságnak éltem meg, ahogy Ronald is. Két dolog foglalkoztat most. Az egyik, hogy az én gyerekeim miért élik meg szegénységnek jólétet. A másik pedig az, hogy vajon szükséges e HH és HHH kategóriákat alkalmazni az emberekre? Nem ártanak-e többet ezek a materiális mutatókra épített jelzőszámok, mint amennyit segítenek. Egyáltalán segítenek-e?