Amikor az indián gyerekek legyőzik a Microsoft gyerekeket

Egy újabb előadást osztok meg akadálymentesített formában.

Carol Dweck: A „még” ereje.

Hallottam egy chicagói középiskoláról, ahol adott számú tantárgyat kellett teljesíteni az érettségihez, és ha a diák nem ment át egy tárgyból, a minősítése az lett, hogy „még nem”. Én ezt fantasztikusnak találtam, mert mikor elégtelent kapunk, egy semmirekellőnek érezzük magunkat. Azonban, ha „még nem” az értékelés, megértjük, hogy egy tanulási görbén haladunk, és ez távlatot kínál a jövőbe.

A „még nem” szomorú tapasztalattal is szolgált pályám kezdetén, ami igazi fordulópont volt. Látni akartam, hogy a gyerekek hogyan birkóznak meg a kihívásokkal és a nehézségekkel, ezért 10 éveseknek nem túl könnyű feladatokat adtam. Néhányuk megdöbbentően pozitívan reagált. Olyanokat mondtak, hogy „Imádom a kihívást.”, vagy „Reméltem, hogy sokat tanulhatok majd ebből.” Ők tudták, hogy a képességeik fejleszthetőek. Ők rendelkeztek azzal, amit én fejlődési szemléletmódnak hívok. Ugyanakkor más tanulók tragédiaként, katasztrófaként élték meg a helyzetet. Az ő, rögzültebb szemléletmódjukból nézve az intelligenciájukról mondtak ítéletet, és kudarcot vallottak. A „még” erejének az élvezete helyett ők a „most” zsarnokságának a foglyává váltak.

De vajon mit tesznek majd a következő alkalommal? Elárulom, mit fognak csinálni. Az egyik kutatásban azt a választ adták, hogy ha nem sikerülne egy dolgozat, akkor a több tanulás helyett valószínűleg inkább csalnának legközelebb. Egy másik vizsgálatban a rossz eredmény után kerestek valakit, aki náluk is rosszabbul teljesített, így már egész jól érezhették magukat. Vizsgálatról vizsgálatra azt láttuk, hogy menekültek a nehézségek elől. Kutatók megmérték az agy elektromos aktivitását, amikor a diákok valamilyen hibát követtek el. Balra láthatóak a rögzült szemléletű tanulók. Alig látható bármilyen aktivitás. Elfutnak a hiba elől, nem foglalkoznak vele. Ám a jobb oldalon ott vannak a fejlődési szemléletű diákok a képességek fejleszthetőségének a meggyőződésével. Ők rendkívül elfoglaltak, elméjük a „még” tüzében ég. Rendkívül elfoglaltak, feldolgozzák a hibát, tanulnak belőle és kijavítják.

Mi hogyan neveljük a gyerekeinket? A „most”-ra neveljük őket a „még” helyett? Olyan gyerekeket nevelünk, akik az ötösök megszállottjai? Olyanokat, akik nem tudják, hogyan kell nagyot álmodni? A legfőbb céljuk a következő ötös vagy a következő érdemjegy megszerzése? Vajon ezt az állandó megerősítés utáni vágyat magukkal viszik majd a későbbi életükbe? Lehetséges, mert munkáltatókkal beszélgetve a szavaikból úgy tűnik, hogy kineveltük a fiatal dolgozók egy nemzedékét, melynek tagjai egy napot sem élnek túl valamilyen jutalom nélkül.

Mit tehetünk akkor? Hogyan építhetjük fel azt a „még”-hez vezető hidat?

Íme pár dolog, amit megtehetünk. Mindenekelőtt dicsérhetünk okosan, nem az intelligenciát vagy a tehetséget díjazva. Az nem hatékony. Ne tegyük többé! Inkább dicsérjük a gyerekek részvételének a folyamatát: az erőfeszítésüket, a stratégiáikat, az odafigyelésüket, a kitartásukat, a haladásukat. A folyamat elismerése teszi szívóssá és rugalmassá a gyerekeket.

Léteznek egyéb módjai is a jutalmazásnak. Nemrég a Washingtoni Egyetem játékkutatóival dolgoztunk együtt egy új internetes matematikai játékon, amelyik a „még”-et jutalmazta. Ez a játék az erőfeszítést, a stratégiát és a haladást díjazta. Míg egy hagyományos matematikai játék azt értékeli, ha azon nyomban helyes válaszokat kap, addig ez a folyamatot jutalmazta. Mi pedig nagyobb erőfeszítést tapasztaltunk, több stratégiát, aktívabb és hosszabb ideig tartó részvételt, valamint nagyobb kitartást, amikor igazán komoly kihívásokkal néztek szembe.

Azt látjuk, hogy pusztán a „még” vagy a „még nem” szavak nagyobb magabiztosságot adnak a gyerekeknek. Olyan utat mutatnak meg nekik a jövőbe, amitől kitartóbbak lesznek. Mi pedig lényegében megváltoztathatjuk a diákok szemléletmódját. Az egyik kutatásban megtanítottuk nekik, hogy minden alkalommal, amikor kimozdulnak a komfortzónájukból, hogy valami új és nehéz dolgot tanuljanak, elméjük idegsejtjei új, erősebb kapcsolatokat hoznak létre, vagyis idővel egyre okosabbak lehetnek.

Nézzük, mi történt! Ebben a vizsgálatban! A fejlődési szemléletmódról nem tanuló diákok érdemjegyei továbbra is romlottak az iskolai változások ideje alatt, ám azoknak a jegyei, akik megkapták a leckét, hirtelen javulást mutattak. Hasonló fejlődést tapasztaltunk ezer és ezer más gyereknél, különösen a nehézségekkel küzdő tanulóknál.

Beszéljünk most az egyenlőségről! Hazánkban [USA] a diákok bizonyos csoportjai rendszerint gyengébben teljesítenek. Például a belvárosi gyerekek vagy az indián rezervátumokban élők. Olyan régóta teljesítenek ilyen gyengén, hogy ezt sokan javíthatatlannak érzik. Ám mikor az oktatók fejlődési szemléletmódot visznek be a tantermekbe, az egyenlőség is létrejön. Csak néhány példát említek. Egy év alatt a New York-i Harlem egyik óvodai csoportjának az eredménye a Nemzeti Teljesítményteszt legjobb 5 százalékába került. A gyerekek közül sokan még a ceruzát sem tudták rendesen megfogni a beiratkozáskor. Egyetlen év alatt a korábban nagyon lemaradt Dél-Bronx-i negyedikesek lettek New York állam negyedikes osztályai közül az elsők az állami matematikai felmérésen. Egy-másfél év alatt az egyik rezervátum iskolájának indián diákjai úgy lettek kerületük utolsóiból az elsők, hogy Seattle tehetősebb övezetei is a kerülethez tartoztak. Vagyis az indián gyerekek lehagyták a Microsoft-gyerekeket.

Mindez azért történt, mert az erőfeszítés és a nehézség értelmezése megváltozott. Korábban az erőfeszítés és a nehézség miatt hülyének érezték magukat, úgy érezték, inkább feladják. Most azonban az erőfeszítés és a nehézség segít nekik abban, hogy idegsejtjeik új kapcsolatokat hozzanak létre, erősebb kapcsolatokat. Ettől lesznek egyre okosabbak.

Nemrég levelet kaptam egy 13 éves fiútól. Azt írta: „Kedves Dweck Professzor! Nagyra értékelem, hogy írásai megbízható tudományos kutatásokon alapulnak, ezért úgy döntöttem, átültetem őket a gyakorlatba. Több energiát fordítottam az iskolai feladataimra, a családomra, valamint az iskolatársaimra, és komoly fejlődést tapasztaltam minden téren. Most jöttem rá, hogy eddigi életem nagy részét elvesztegettem.”

Úgyhogy ne vesztegessünk el még több életet. Hiszen ha egyszer már tudjuk, hogy a képességek fejleszthetőek, akkor a gyerekek — minden egyes gyerek — alapvető emberi jogává válik, hogy a fejlődést garantáló, a „még” erejét hasznosítani képes környezetben éljen.

Köszönöm!

(Fordította: Nagy Gergő, ellenőrizte: Puskádi Paula)