Régi evangelizáció

Több mint másfél évezredes szentmise ábrázolás valszínűleg valószínűleg egy katakomba falán.

Olyan sokfélék vagyunk abban a tekintetben is, ki hogyan lett hívő, és ki melyik egyházba tért meg. Sose jártam hittanra és misére. Amikor a legjobb barátom Jehova Tanúja lett, és még néhányszor a legjobb indulattal próbált engem rávenni arra, hogy én is az legyek, választanom kellett: vagy én is belépek a szektába, vagy nem lesz többé barátom.

Ha engem csak az utcán szólítana meg egy evangelizátor, esetleg egy Tűz vagy más zenés dicsőítő alkalomra jutottam volna el, akkor még mindig nem lennék hívő. Én azért hiszek Istenben, mert eljutottam az ünnepi Szentmisékre.

Ennek egyszerű oka van: Én megtapasztaltam az okkultizmust és az ezoterikát. Engem félelemmel töltenek el azok az élmények, amikor rajtam kívül álló erő vagy hatalom hatása alá kerülök. Nem kívántam többé szellemi élményeket, mert féltem attól, hogy a rossz hatása alá kerülök. A templomba lépve azonban eltöltött valami földöntúli békesség. A szentmise egyszerűsége felemelő.

A életem első negyed századában szinte csak a Jézus Krisztus Szupersztár musicalből hallottam Jézus Krisztusról.  Egy időben vasárnaponként nem katolikusként is szerettem templomba járni. Leültem a karzaton (azért ott, mert féltem, hogy a hívők megszólnak, hogy mit keresek ott), és onnan csak azt értettem, amit a pap prédikált. Konkrét, megfogható dolgokat mondott. Olyanokat, amelyekkel nem hívőként is egyetértettem, és meg tudtam valósítani. Aztán elköltöztem, és  abbamaradt a templomba járás.

33 éves voltam, amikor egy csütörtöki napon, Szent József a munkás ünnepén eljutottam ismét templomba. Vácz Jenő jezsuita atya arról prédikált, hogy Jézus megszentelte a munkát, ami Ádám bűne miatt nehéz és fárasztó az embernek. Ez is érthető volt, ráadásul nagyon megmozgatott bennem valamit. Pénzügyi területen dolgoztam, és  azt tapasztaltam, hogy a munkám önmagában értéktelen, egy gép vagyok, aki bármikor pótolható. Mások ugyanazért a munkáért, amit én végzek százszoros bért kapnak. Ismét mások, nálam nagyszerűbb emberek, nagyobb tehetséggel  az éhezés szélén vannak. Akkor és ott megértettem, hogy Isten nem emberi mércével mér minket.

Ezen a lelkigyakorlaton sokat tudtam meg Jézus Krisztusról. Minden nap tartottak nekünk szentmisét. Volt olyan, hogy az étkezőt alakítottuk át, és ott misézett Jenő atya. A mise az étkezőben is mély hatást tett rám. Néhány nap múlva megszületett a döntésem, hogy megváltoztatom az életem.

Az egyik első vágyam az volt, hogy gyónhassak. Az életem első bűnbánata rendkívüli nagy gyötrelem volt. Kérdeztem a papot is, hogy normális dolog-e, hogy ennyire nehéz. Azt mondta, ez a normális. A bűneim felsorolása után vártam a dorgálást, de csak a feloldozás szavait kaptam meg. Akkor  értettem meg, hogy mekkora érték a szentgyónás.

Aztán áldozni is elkezdtem, és amikor tehetem azóta is naponta áldozok. Nem nagyon foglalkoztat,  hogy hogyan született meg a két párt: akik abban hisznek, hogy az ostya Jézus teste, és akik szerint az Ostya imádása bálványimádás. Ez az egyik döntő különbség ma is a katolikusok és nem katolikusok között. Hittanár vagyok, nem teológus. Engem csak az érdekel, hogy hány és hány, ember tartotta fontosnak azt, hogy Jézus jelen van az Oltáriszentségben. Szent Pio atya, Szent Kalkuttai Teréz anya, Boldog Brenner János, Szent II. János Pál pápa csak hárman a sok száz közül,  akik közismertek. Ha nekik fontos volt Jézus Krisztus valóságos jelenléte a Szentmisén, akkor én további magyarázat nélkül is bátran hiszek ebben. Nem tudok semmi okosat mondani erről, csak azt érzem, hogy aki nem hisz ebben, annak az élete sokkal nehezebb és boldogtalanabb.

Végül, de nem utolsó sorban: megbérmáltak. A bérmálást végző helynök után kellett mondanom, hogy ígérem, hűséges maradok a hitemhez. Ez lett az én egyetlen ígéretem a házassági hűség mellett. Később tudtam meg, hogy ez az ígértet nem kötelezően tartozik a szertartáshoz, és elég ritkán is szokták alkalmazni, de az én esetemben megtörtént.

Nagyon hálás vagyok a katolikus hitemért, ahol a közösség tagjainak és a papok életszentsége nem feltétele a hitemnek. A katolikusok között mindig is voltak házasok, de remeték is, akik egyedül élték meg a hitüket. Hisszük, hogy az örök boldogság részese az evangéliumból ismert Anna próféta asszony vagy Simeon, ugyanúgy  remete Szent Pál, de akár a házasságban élő magyar király: száműzetésben  elhunyt boldog IV. Károly.

A hitem nem az egyházi gyülekezetek szolgáltatásainak értékeléséből adódik. Sosem volt olyan hívő közösség körülöttem, akik segítettek volna, akik elfogadtak vagy befogadtak volna. Nagyon hiányzik, de legalább nem az a fokmérője hitemnek, hogy a körülöttem lévő embereknek milyen mély az elkötelezettségük Isten iránt .

Az én hitem nem az új evangelizációból származik, hanem a régiből: a szent liturgiából és a szent gyónásból.