József Attila: Thomas Mann üdvözlése kamaszkorom óta a legfontosabb vers számomra a világon. Egy történet tartozik hozzá. Volt középiskolában egy magyartanárom. Túléltem. Általános iskolában az irodalom volt a kedvencem, Szerettem. De a közép iskolai egy olyan megalázó, igazságtalan, üvöltözős tanár volt. Mindenkit betett egy skatulyába első osztályban, és abból semmilyen körülmények között nem jöhetett ki. Négy év alatt nem sikerült elvennie a kedvem az irodalomtól, és ez óriási dolog. Sőt, nagyon sok idézetet megtanultam fejből, mivel sok-sok helyzetre irodalmi idézeteket alkalmazott.
Amikor például valaki nem rá nézett, akkor csak annyit mondott, hogy Vesd rám sugarát kökényszemeidnek
. Ezt több ezerszer hallottuk, így ennyit biztosan örökre megjegyeztünk a János Vitézből. Rengeteg ilyen idézetet mondott. Egy másik volt: Az igazat mondd, ne csak a valódit
. Ezt akkor alkalmazta, amikor például arról faggatózott, hogy a tanuló miért nem csinálta meg a leckét, vagy hogy kiről másolta a dolgozatát.
Az idézet forrását, a kedvenc versemet sose vettük az irodalomóráján. Később olvastam el, és azonnal meg is tanultam. Nekem e versben benne van az élet eszenciája. Nem is teszek mást, mint megosztom e helyen.
József Attila: Thomas Mann üdvözlése
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” - (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj - mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, fő-e uj méreg, mely közénk hatol - meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.
