Vannak szórakoztató filmek. Ezek néhány órás felhőtlen kikapcsolódást nyújtanak. Idővel elfelejtjük őket. Kamaszkoromban hetente jártam moziba. Több száz filmet néztem meg.

Ezen kívül vannak olyan filmek, amelyek átalakítják az ember életét. Nem mindenkinek ugyanaz a film. A múltunkkal szembenézni – ez kemény dolog. Érzéstelenítést nélkül sebészkés alá feküdni.
Ha a szakembereink diganózisa az, hogy a Magyarországon élők harmada depressziós, akkor annak oka van. Nem ilyennek lettünk alkotva.

Az őseinkkel történt dolgok olyanok, mint a daganatok az emberben: ott vannak, és saját életet élnek. Néha elmúlnak, néha pedig megölik az egész testet. Egy apró, kockacukornyi daganat óriási szenvedést és halált hoznak.

A lelki daganataink gyógyszere a feltárás. Azonban ki képes erre? Én is legszívesebben kerülném ezt a fájdalmas beavatkozást. Néha azonban úgy érzem, élni kell. A fájdalom elmúlik, az élet visszatér, ha már nincs daganat. De ha nem vállalom a sebészkést, akkor megöl.

Tudom, hogy a díjak sokszor a pénznek szólnak, nem a művészi értékről. De a chicagoi közönségdíj? Azt nem hiszem, hogy megvették volna. 10 nap alatt 24 ezer néző látta. 231 nem amerikai film közül ez tetszett nekik a legjobban.

Magyaroknak nem tetszik. Az amerikaiak nem érintettek. Mi igen. Ráadásul 70 éve senki nem beszél róla. Egy nyugdíjas korú rendezőnő veszi a bátorságot és beszél róla. Nem tökéletes alkotás? Az első a maga nemében. A titkokról a legtöbben nem beszélnek. Az én rokonaim is azt gondolták, hogyha elviszik a titkukat a halálba, akkor a titok nem lesz többé.

Ma már tudományosan is bizonyított tény, hogy a titkok a génjeinkbe íródtak. József Attila versét csak szépirodalomnak gondoljuk, nem igazságnak:

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

Ezt írta 1937-ben a Dunánál című versében. Ők én vagyok már.

Sokáig azt hittem, hogy az őseimmel foglalkozni egyfajta hobbi. Olyan mint a bélyeggyűjtés: ártatlan és szórakoztató. Ám egyre többször belefutottam abba, hogy egyes dolgokról semmi áron nem voltak hajlandók beszélni a rokonaim, másoktól pedig megtudtam miért. Megértem. Én sem beszélek bizonyos dolgokról, mert nem értenék jól, visszaélnének vele. Legalábbis félek ettől.

Azonban ez olyan, mint sose kérni bocsánatot az elkövetett tévedéseinkért. Ahogy Isten mondja: Bűneinket a tenger mélyére veti, ha megbánjuk őket. Azonban a bűn pokolra visz, ha együtt élünk vele.

A gyónásánál bűnök elmondása már fél siker a mennyországba. A filmen Mária elmondta. A feloldozást nem hallottuk, mint a gyóntatószékben, de tudtuk, hogy megkapta. Láttuk az arcán azt az örömöt, amit minden gyónó átél, amikor kimondja a bűnét. A bűnöket ki kell mondani. Nagyon nehéz. Nagyon. Rettenetesen nehéz. A gyógyuláshoz azonban feltétlen ki kell mondani.

Azon még elgondolkoztam, hogy vajon jogos-e a 16 éves korhatár. Én semmilyen gyereknek nem engendném ezt a filmet megnézni. Talán harmincon túl, ha valaki érett rá.

Köszönöm Mészáros Mártának és csapatának, hogy megalkottátok ezt a filmet, és kimondtátok az igazságot az őseim nevében is. Segítsen ez a film sok embert ahhoz, hogy meghallgassa szüleit, nagyszüleit arról, hogy mi is történt a XX század véres évtizedeiben.