Kezdetek

Családi hagyományok

Szombathelyi sebész nagyapám tudott zongorázni.  Ő azonban szegény volt: egyetlen egy szekrényt hozott a családba mint tárgyi eszközt. Azonban hozott sokkal több értéket: a hitét, az orvosi szaktudását, az ambícióját, és a zongoratudását. Zongorája sokáig még nem volt.

Mikor a Csornai Szent Margit kórház igazgatója lett, a családjával együtt oda költözött, és végre beszerzett egy jó zongorát. Ez egy 1872-től 74-ig  Bécsben készített zongora. A kislányait leültette maga mellé a tonett székre és úgy tanítgatta őket. Egy kedves családi történet, hogy néha vendégeskedtek a közeli rendházban élő premontrei szerzetesek, akik közül néhányan tudtak zongorázni. A tonettszéknek volt karfája, és amíg elmélyülten játszott, nagyapám egyik lánya a szerzetes cingulusát kikötötte a karfához. Ugyanezen lánya meg is szerette a zongorázást, de mikor elment volna a zongoratanárhoz, nem tudott megállni a biciklijével, mivel nem volt rajta fék, nekiment egy árusnak. Ez annyira elvette a kedvét, hogy nem is ment arra többet.

Nagyapám – aki önkéntes orvosként ment a doni frontra – imádkozva megfagyott a bajtársaival  együtt. (A nagyapám meghalt Donnál) A családnak vissza kellett mennie a szolgálati házból, a zongora pedig maradt. Csak sok-sok év múlva került át Szombathelyre, a régi családi házba.

Az özvegy nagyanyám halála után a testvérek megszavazták, hogy a zongora az én édesanyámé legyen.  Azonban ez nem valósult meg. Talán nem fért volna el szüleim kicsiny kis böszörményi úti lakásába, vagy a testvére ragaszkodott hozzá, és nem engedte? Nem tudom meg soha.

Amikor azonban megszülettem, akkor egy nagyobb házba költöztünk, és amióta eszemet tudom, volt ott zongoránk. A zongora nem a mienk volt. Megőrzésre vették át szüleim. Az én édesanyám pedig leült néha zongorázni, mert nagyon szeretett. Az emlékeimben úgy él, mint aki ott ül a zongoránál, és szinte egybeforr vele.

Később derült ki hogy édesapám is nagyon jó zongorista volt. Mindenki azt mondta róla, hogy nagyon fiatalon nagyon szeretett zongorázni, és még a zenei pálya is felmerült benne. A zongorázást az egyik pillanatról a másikra hagyta abba, időhiányra hivatkozva. Ő azonban – édesanyámmal ellentétben – teljesen abbahagyta, soha sem zongorázott többet.

A rejtélyt azonban nem tudta senki. Nagyon furcsa módon tudtam meg egy másik változatot. Egyetlen egyszer részegen mesélte. Azt mondta, hogy egy férfi tanár szokott helyettesíteni, aki a combját kezdte el fogdosni.

Azonban közel sem vagyok biztos, hogy valóban emiatt fordított-e hátat a művészetszerető apám a zongorázásnak. A képzőművészetet is nagyon szerette. Több száz képzőművészeti könyve volt. Valamikor még kiadtak olcsó periodikákat. Rendszeresen egy-egy művészt bemutató kis kiadványt küldtek. Ezekből elképesztő mennyiségű volt a könyvespolcon, melyeket én is szerettem nézegetni. Édesapám ezeket sem nézegette már, mint ahogy zenét sem hallgatott sokat. Egyedül arra emlékszem, hogy családostul elmentünk a Zeneakadémiára, ahol  Fischer Annie Beethovent zongorázott.

Az óriási művészettörténettel kapcsolatos tudásáról akkor győződtem meg, mikor egy képzőművészeti kártyát gyártottak, és én megvettem neki ajándékba. Játszottunk egyet. Szerintem nem volt olyan épület, festmény, rajz, amit ne tudott volna legalább korban elhelyezni.  Egyszer Rómába is együtt mentünk, de nem nagyon hagytuk mesélni, mert  bennünket nem érdekelt.

Ahogy a képzőművészeti ambícióinak, úgy a zongorázásnak is hátat fordított rejtélyes okból.

Általános iskola

Talán a szüleim zeneszeretete volt az oka, hogy nem a körzetes iskolába, hanem az ének-zeneibe írattak be. A marczibányi téri iskola régen egy fiú és egy lány épületből állt. Az egyik volt a körzetes iskola, a másik az ének zenei. Ez utóbbiba felvételivel lehetett bekerülni, és nemcsak a körzetből. még pestről is jártak ide.

A felvételi vizsgára ma is emlékszem. Az iskolatitkárságon volt. Könnyű ritmust kellett visszatapsolni. Az alsóban semmi különös nem volt, legfeljebb annyi, hogy minden nap volt énekóra. Ezek az énekórák rossz élmények voltak. Varga Imre szobrászművész felesége tanított, de képtelen volt néhány gyermeket fegyelmezni,  így tanítani is alig tudott.

Harmadik osztálytól lehetett hangszert tanulni. Egyértelmű volt, hogy zongorázni fogok, mivel zongoránk volt. Nagyon szerettem a zongoratanáromat. Úgy hívták: Arany Zsoltné. Az iskola több felsős termében volt zongora. Délelőtt iskolásokat tanítottak, délután pedig zeneórákat tartottak a tantermekben. Szerettem a nagy zongorákon játszani. Évente többször volt koncert a tanítványok szülei előtt.

A második zongoraévem vége felé megbetegedett a tanárom és egy másik tanárhoz kerültem át, aki nagyon utálatos volt velem. Az év végén kértem a szüleimet, hogy ne kelljen többet zongorázni. Pedig a következő évben visszajött a kedves zongoratanárnőm, és ismét ő tanított volna.

A szüleim mégsem erőltették, teljesítették a 10 éves fiuk kérését. Ez 1979. nyarán lehetett. Azt hiszem, ha szüleim másképp döntenek, az életem egész másképp alakul.

A következő évben felsős lettem, és új énektanárunk lett: Vendrey Éva. Elkezdtünk zenét hallgatni. Furcsa, hogy alsóban nem hallgattunk, ugyanis nem volt az iskolában csak egyetlen egy Tesla lemezjátszó.  Sercegett nagyon, de minden zene tetszett, amit rajta hallgattunk. Arra kértem a szüleimet, hogy tudják a tanártól meg,  mit hallgattunk, és szerezzék meg nekem. A szülői értekezleten meg is keresték őt. Megtudták, Kodály Kállai kettősét hallgattuk a férfikari lemezen és a Camerata Hungarica zenekar reneszánsz zenéit. Ma is emlékszem azonban arra, hogy elmondták Éva néni lekicsinylő mondatait: „Zsoltnak még nem való.” Szüleim nem foglalkoztak ezzel. Mindkettőt megkaptam karácsonyra. A lemezeket én is agyonhallgattam.

Egy másik zene, amely évtizedeken át elkísért a Wolthemperites Clavier 1. kötetének  c moll fúgája. Még alig tudtam zongorázni, máris elkezdtem tanulni. Még ma is ott látom magamat a zeneterem bal hátsó padjának egyikén, amikor meghallom a zenét és arra vágyom, hogy újra és újra meghallgassam. Vajon mi okozza azt, hogy rám ilyen nagy hatással van a zene?

Már felnőtt voltam, amikor megtudtam, hogy az ország egyik legjobb ének-zenei iskolájába jártam, és a legjobb zenepedagógusai tanítottak ott: Ördög Mária, Arany János, Thész Gabriella, és Mohayné Katanics Mária. Mindegyikőjüket nagyon szerettem. Ők már nem kicsinyeltek le. Sőt, egyik dolgozatomat, melyet Mária néni javított évtizedekig őrizgettem. Bartók: Cantata Profana művéről kellett írni személyes benyomást. Én írtam, és erre külön válaszolt is.

„Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Testéből sarjadzott
Szép szál kilenc fia…”

Ha a zene iránti szeretetem kezdetét meg kellene jelölnöm, azt hiszem ekkor kezdődött. Itt sejtettem meg valamit abból a rejtélyből, amelyet a művészet jelent: valami igen személyes, szavakkal elmondhatatlan, nekem szóló üzenet.

Sokat jelentett az is, hogy édesapám könyvei között volt egy Bartók-breviárium.  Akkor találkoztam azzal a nagyon furcsa ténnyel, hogy Bartók amerikában egyedül, betegen, nyomorogva élte élete utolsó napjait.

Kórus

Alsóban sokat álmodoztam arról, hogy majd kórusban énekelhetek felsőben. Az iskolában csak felsősök járhattak kórusba és egyfajta érdem volt odajárni. Két kórus volt. Az a osztályosok kórusát Thész Gabriella vezényelte, aki később évtizedekig a Rádió gyermekkórusának vezetője volt. A b osztályosok kórusát sokan vezényelték.

Év végén mindig volt egy iskolai koncert a Zeneakadémián, amin a zenét tanulók is felléphettek. A legvégén az iskola összes kórusa együtt énekelt egy záróéneket. Nem volt könnyű megszervezni, hogy a több száz gyerek, akik a Zeneakadémia különböző helyein voltak –  viszonylag rövid idő alatt a szinpadra kerüljenek. Nyolcadikosként nem értek fel velünk a színpadra. Amire odaértünk, a szinpadon már elkezdték énekelni a kórusművet, mi pedig a zárt ajtók mögül hallgattuk.

Ebben az időben volt, hogy a televízió egy műsort közvetített, amelyben japán gyerekek játszottak hangszereken. Az egyik  japán gyerek előadta Liszt II. rapszódiáját. Ez a mű nagy hatást tett rám. Nem tudom, mikor kezdtem el megtanulni, de nagyon korán.

A műsorból kiderült, hogy őket Kodály-módszerrel tanították. Nem tudtam, mi az a Kodály-módszer, csak azt, hogy iskolánkat Kodály Zoltánról nevezték el. Járt is az iskolánkban, a tablón rengeteg fénykép tanúsította. Több Kodály-anyagból tanultunk: bicíniumok, szolmizálógyakorlatok. Minden évben egy, Kodály Zoltán szájából elhangzó mondat volt a mottónk. Az egyikre emlékszem is:

Az ének szebbé teszi az életet, az éneklő másokét is.

Azt pedig már csak negyed évtizeddel később Kaposváron tudtam meg Katanics Mária fiától, hogy ő is Kodály Zoltán tanítványa volt.