Az örökség

Meghalt édesapám. Elmentünk a közjegyzőhöz a nővéremmel, hogy az örökségükről hagyatéki végzést kapjunk. Először a legértékesebb dolgokat vettük át. A Közjegyző minden tételnél megkérdezte, hogy egyetértünk-e az örökrészünkkel. Csak ezek után írta bele a végső határozatba.

Már nem tudom a pontos sorrendet, de valahogy így kezdte a mondandóját: Önök is hatalmas vagyont örököltek. Remélem előzetesen már egyeztettek, hogy ne most kelljen vitázniuk.

Mi nem egyeztettünk előre, de jeleztük, hogy nem áll szándékunkban vitázni egymással, sőt nem is fogunk.

Mindketten kaptak egészséget. Értéke felbecsülhetetlen. Örökrészük: 100-100. Megfelel ez Önöknek? Szó nélkül elfogadtuk. Mindketten 100 százalékban kaptak az ember jóságába vetett hitet. Elfogadják?. Ez így ment hosszú perceken keresztül.

Egyszer kicsit elbizonytalanodtam: Mindketten megkapták a Teremtő Istenbe vetett hit csíráját. Osztozási arány: 100-100 százalék. Szerettem volna 200 százalékot kapni ebből, de éreztem, nővérem ugyanígy van ezzel. Azt hiszem, örökre lelkiismeret-furdalásom lenne, ha most szólnék.

Végül is egy óra alatt végigzongoráztuk a tételeket. A közjegyző boldog volt, hogy valóban nem hangzott el egyetlen egy rossz szó, egyetlen egy panasz vagy irigy közbeszólás sem. Be is akarta fejezni a tárgyalást, de utolsó pillanatban így szólt:
Most látom, van itt még egy autó. Értéke 200 ezer forint. Kívánnak ezen osztozkodni?

Nem kívántunk. De ilyen aprósággal miért érdemes egyáltalán foglalkozni?