Együtt az úton

Az erdőben ég a tábortűz, majd kialszik. Hazamegyünk. Az éjszaka koromsötétként borul ránk, még nem szoktunk hozzá és nem látjuk a gyenge fényeket.
Az erdőben sétálok a családommal sötét éjszaka. A fák eltakarják a hold és a csillagok fényét. Az út, amelyen haladunk halványan látszik, épp úgy, mint a tejút szokott látszódni a tiszta égbolton. Ezen haladok, belémkarol feleségem, aki világosban sem lát, hiszen vak. A kislányom már a kezdetektől fél, a kezemet fogja. Én bátorítom: Bízzál bennem! Nem vezetlek az árokba. Kisfiam először mellettünk jön, de fázik és rájött, hogy mégsem annyira bátor. Végül egyik kezével megfogja édesanyja kezét, másikat becsúsztatja a pulóvere alá. A kamasz fiunk már elég bátor ahhoz, hogy külön menjen. Azonban közel van hozzánk, fontos neki, hogy folyamatosan érzékeljen bennünket. Ha néha nem is lát, de legalább hallja a lábaink neszét.
Így bandukolunk addig, amíg kiérünk az erdőből és a csillagok meg a hold már ezüst színbe varázsolja az előttünk elterülő mezőt.