1
Nem értem, nem értem – Zsófi így elmélkedett magában. Voltak dolgok, amelyeket nem értett. Egyesek felett elsiklott, mintha csak átvillantak volna az agyán, mint egy hullócsillag az augusztusi égbolton. Volt azonban egy másik is. Egyetlen egy, amelyik nem hagyta nyugodni. Állandóan vissza-visszatért a gondolataiba. Ilyenkor kicsit elmerengett rajta, majd megállapította ezredszer is: Nem értem, nem értem.
A templom volt ilyenkor a gondolataiban, ahová el szokott járni, és amihez annyira kötődött, hogy nem akart elköltözni onnan. Pedig nem volt semmi különös abban a templomban. Olyan volt, mint a többi: talán nem olyan díszes, mint egy barokk templom, de nem is olyan díszítetlen, mint egy kortárs templom. Valahol a kettő között volt: egyszerű és szép.
Mégsem volt benne semmi különös. Olyan volt, mint számtalan más templom: voltak benne díszített üvegablakok, szépen festett falak, kőlap burkolat. A szentélyben is minden egyszerű volt: a két oltár, az ambó, a székek, mind átlagosak voltak.
Mégis, mikor munka miatt el kellett volna költöznie, ezt mondta a plébánosának: „Valami vonz ebben a templomban, ami miatt nem tudok elmenni innen”. Azt, hogy mi vonzza, azt ő maga sem tudta megmondani. Ráadásul egy jó munka lett volna. Nem is talált azóta sem hasonló munkát, de a templomhoz ragaszkodott.
Ráadásul a plébánosának mondatot maga sem értette. Mielőtt meghívta volna őt sokáig gondolkozott, miről beszélgetnek majd. Átgondolta, mit és hogyan fog majd mondani. Igyekszik elkerülni minden kritikát és olyan mondatot, ami esetleg panasznak tűnhet. Mert igenis lehetett volna oka a panaszra:. A hívek akikkel együtt jár misére nem köszönnek neki az utcán; a templomban hideg van; a prédikációk unalmasak voltak számára. Ezeket mégis úgy gondolta, csak Istennek mondja el, és ez nem is volt neki nehéz.
A leginkább az esett rosszul – amiről a plébános nem is tehet – hogy a hívek nem veszik emberszámba. Már évtizedek óta itt él, ide jár, és még azt sem kérdezik meg tőle, hogy van, nem hívják, meghívását nem fogadják. „Nem is azért vagyok itt, hogy engem pátyolgassanak, hanem hogy én pátyolgassak” -gondolta magában a Biblia mondatainak ritmusára. És Zsófi valóban érdeklődött mások felől, igyekezett belehelyezkedni mások helyzetébe, együtt érezni velük, de ő ezt nem kapta meg tőlük.
Míg ezeket átgondolta, megnyugodott: jó lesz a plébánossal beszélgetni, mert őt érdekli Zsófi, és Zsófit is érdekli a sorsa. Nem kell foglalkozni a bajokkal, hanem vidám dolgokról beszélgetnek majd. Amúgy is, néhány hónap múlva elköltözik egy másik városba, lesz egy másik temploma és másik plébánosa. Ott a hívek esetleg majd szóba állnak vele.
2
Mikor eljött a látogatás napja – egy januári délután – már szépen kitakarított. A lakását is megáldja. Ez nagyon fontos számára. Zsófi nem volt mindig hívő, és régen nagyon sok mindennel foglalkozott. Gyertyákat tett a lakás minden helyiségébe, tantrákat, Buddha szobrokat és ezernyi dolgot, amiről azt gondolta, majd jót tesz az életének. Ebből azonban csak az lett, hogy egyre nyugtalanabb és nyugtalanabb lett. Először rosszakat álmodott, később már rosszabbul aludt, vagy már egyáltalán nem.
Mikor hívő lett, nem volt kétséges, hogy a lakását meg kell áldani, és a plébánost kérte meg erre. Azt akarta, hogy a falak ne emlékezzenek a szeánszokra, amelyeknek tanúi voltak. A plébános pedig jött és meghintette szentelt vízzel, imádkozott Zsófival. Mindezt évente.
Persze Zsófi is imádkozott és virrasztott. A falak elfelejtették a régit, és ő pedig visszakapta a békés, nyugalmat adó éjszakákat.
Most azonban házszentelő lesz, aminek a gyümölcseit a következő lakó fogja már élvezni, mert ő elköltözik innen. A plébános biztos sokat fog érdeklődni az új munkájáról, ő meg szívesen és örömmel beszél róla.
4.
Zsófi tisztelte a plébánost. Magában szentnek tekintette, de ezt nem merte másnak elmondani. Megtiszteltetésnek érezte, hogy eljön megáldani a lakását. Minden szertartást végtelenül nemes egyszerűséggel és szépséggel vezetett. A szentmiséken odafigyelt a részletekre és komolyan vette a misekönyvben írottakat. Meg volt győződve arról, hogy szellemi harc folyik, és ebben a templomban, ahol folyamatosan imádkoznak az Oltáriszentség előtt, ahol a plébános szent semmi hatalma nincs már a Sátánnak. Amikor pedig az ő lakását megszentli ez a szent életű ember, akkor a lakása is egy kicsit templommá válik, és valamilyen módon – és ezt ezt Zsófi sose tudta jobban megfogalmazni – megvalósul az az egység, amiért minden misén imádkozik.
Mikor arra gondolt, hogy hamarosan elköltözik innen, eszébe jutott, hogy az új helyen talán nem így lesz. Talán szeretője vagy családja van a plébánosnak. Úgy vélte, hogy az ilyen dolog nemcsak a pap ügye. Biztos volt abban, hogy az ő plébánosáért minden hívő imádkozik, hogy képes legyen szent életet élni. Azonban hamarosan el fog költözni, és egy pap – akár szent, akár nem – akkor is misézik, gyóntat, keresztel, esket, tesz mindent, ami a feladata, és mi más kell?
3
Egy dologgal azonban nem számolt Zsófi. Vannak az életben olyan mozzanatok, amelyeket hiába tervezünk meg kínos tökéletességgel, mégsem úgy alakulnak. Bár mesélt az új munkájáról, és arról, hogy jövő héten elkezdi az új lakás keresését, közben azt mondta a plébánosnak: „Valami vonz ebben a templomban, ami miatt nem tudok elmenni innen.” Ezt mondta, pedig épp előtte ecsetelte, hogy nemsokára elmegy.
Azonnal felfigyelt saját következetlenségére. Nem azt akarta mondani, hogy nem tudok elmenni innen, hanem azt, hogy nehéz innen elmenni. De még ezt sem akarta mondani. Épphogy nem nehéz elmenni innen, hiszen nem köszönnek neki az utcán és unalmasak a prédikációk.
Mégis az mondta, hogy nem tud elmenni, és abban a pillanatban azt is tudta, hogy nem fog innen elmenni. Azt ugyan nem érti, hogy miért, de majd megfejti a titkot.
A plébánosnak fel sem tűnt, hogy mi történt. Talán mindegy volt neki is Zsófi sorsa, vagy csak fáradt volt. Az is lehet, hogy ő már tudta: úgysem fog elmenni. Mindenesetre a beszélgetés tovább folyt és miután a plébános indulóra fogta, Zsófi is felöltözött. Vele ment, de nem a plébániára, hanem a templomba. A templom ugyanis nyitva volt napközben. Mindig volt ott valaki imádkozni. Az oltáriszentség a főoltáron tündökölt. Mert valóban tündökölt abban a szentségtartóban. A templom sötét volt, de főoltáron mint egy csillag ragyogott az Oltáriszentség.
Itt szokott Zsófi beszélgetni Krisztussal. Nem volt meleg januárban, de nem is fújt a szél. Mégis olyan meghitt volt ott a templomban. Ideális hely a találkozásra Istennel.
4
A templomba mindig betért, amikor arra járt. Bár mégsem. Néha sietett, és olyankor csak vágyakozva nézett be, és mintegy üzent Jézusnak, hogy most nem tud bemenni, és azt is érte teszi, hogy most lemond a vele való találkozásról. Jézus ezt megértette.
Most azonban egyenesen bement. Letérdelt, mert azt érezte, hogy ez a legjobb testhelyzet az imádsághoz. Néha zaklatott volt, és akkor elment sétálni, úgy imádkozott, de szeretett ilyenkor is templomig eljutni, és térden állva befejezni az imát.
A szentmisén is olyen beleéléssel tudott letérdelni, hogy aki látta azt gondola, hogy valóban lát valami csodáltos, hatalmas dolgot, ami előtt az ember ösztönösen letérdel. És valóban látott. Ott volt az oltáriszentség a pap ujjai között. „Íme az Isten báránya”- hallota. És már nem volt furcsa ez a megfogalmazás neki. Értette, mi történt ott, és akkor, 2000 évvel ezelőtt azon az elképesztő napon, mikor Jézust feláldozták, mint a húsvéti bárányt.
A néma csendet megtörő orgonaszó és ének hozzátartozott ahhoz, amelyet nagyon szeretett. Szerette, ahogy az emberek együtt énekeltek ilyenkor. Néhányszor eljutott olyan misére, ahol több ezer ember énekelt együtt, miközben az orgona telt hangon kísérte őket. Ilyenkor az jutott eszébe, hogy minek vannak a kis templomok, amikor az ünnepi szentmise akkor szép, ha sokan együtt vannak és búg az orgona, zeng az ének. Ezt sem értette. Szereti ezt a kis templomot, mégis valami nagy templomba vágyik. Ezzel a rejtéllyel is együtt élt már egy ideje.
5
Zsófi letérdelt a templomba, és elkezdett mesélni az Istennek. Tudta, hogy Isten már tudja azt amit ő elmond. De azt is tudta, hogy más, ha ő mondja el. Volt, hogy a férjével történt valami, amit ő már tudott, de ő minden esetben megkérte, hogy mondja el saját szavaival is. Szerette a férjét, és szerette, ha ő meséli el az életét, akkor is, ha már nem volt benne sok újdonság. Biztos volt benne, hogy Krisztus ugyanígy kíváncsi arra, ahogy ő most megfogalmazza neki azt, amit ő már amúgy is tud.
Ismerte Krisztust, és Krisztus is ismerte őt. Olyanok voltak, mint két jó barát. Fél szavakból is megértették volna egymást, de mégis meséltek egymásnak. Egyiküknek sem volt titka a másik előtt.
Miután Zsófi elmondott mindett, elhallgatott. A csendben azt várta, hogy Isten majd megmagyarázza neki, mint egy professzor, hogy miért is mondta ezt. Isten minden tud, és mindezt el is tudja magyarázni. Majd elmondja, hogy miért nem jutott eszébe hamarabb, hogy ne menjen el a templom közeléből.
Isten azonban nem mondta el. Ha elmondta volna, Zsófi vitatkozhatott volna vele, és biztos meg is tette volna, mert nem értette, mi történt vele.
Isen azonban most nem szavakkal kommunikált, mégcsak nem is érzésekkel. Zsófi mégis érzékelte, hogy mond neki valamit. Biztos volt abban, hogy innen el nem fog menni. Isten úgy akarja, hogy ő itt maradjon, és ebben semmi nehéz nem lesz. Igaz, érthetetlen, de mégsem az. Zsófi Úgy ment haza, mint aki újjászületett. Holnap majd lemondja az állást, vagy megkérdezi, hogy távmunkában dolgozhat-e. Ő azonban biztosan nem fog elköltözni innen.
6
Zsófi végül megkapta az állás. Nem kellett költöznie sem. Igaz, utazgatnia kell néha, de mégsem hagyja itt a kedves templomát. Isten azonban adós maradt a válasszal: miért nem tudja itt hagyni ezt a templomot. Neki pedig eleinte sokszor, később már ritkábban előjön a gondolatiban, és azt mondja: Nem értem, nem értem.
Epilógus
Eltelt néhány hónap. Két templomot összevontak, és megszűnt a szentségimádás a templomban. Zsófi gondolataiban továbbra is vízhangzik: Nem értem, nem értem