A házasság nem vége valaminek, hanem kezdete

Edelényi Zsolt és felesége: Nóra a házasságkötés éjjelén

Tartalom

Bevezetés

Ez az interjú abból a szempontból egyedülálló a kötetben, hogy megszólal a házaspár mindkét tagja. Bár külön-külön beszélgettem Nórával és Zsolttal, a szövegek mégis egymásba illeszkednek, mint egyazon dallam két szólama. Egyetértés van közöttük abban, hogy a kapcsolatot az érzelmek mellett az elköteleződés tartja össze, és hogy a gyereknevelés egy nagy kihívást jelentő, összetett feladat, előre kiszámíthatatlan nehézségekkel és örömökkel.

A megismerkedés

Nóra

Harminc éves koromban házasodtunk össze Zsolttal. Addig nem volt házasságom. Voltak rövidebb-hosszabb párkapcsolataim, de igazából egy sem volt olyan, amiben megélhettem volna, amire vágyom. A házasságunkat megelőzően hét éven keresztül éltem egyedül. Azelőtt, az iskoláim alatt, a dolgozó éveim elején még kollégiumban, albérletben, barátnőkkel laktam. Azt hiszem, ezek az életformák nemigen kedveztek egy komolyabb kapcsolatnak.

Kezdettől fogva házasságra készültem. A húszas éveimben így is közlekedtem a világban; a szívemben párt kerestem. Azt hiszem, akkor igazából nem azt az egy párt kerestem, hanem ebbe a létformába, ebbe a tervembe voltam szerelmes, és ehhez kerestem partnert. Úgy is mondhatnám, függő voltam a párkeresés gondolatától. És ahogy múltak az évek, egyre reménytelenebbnek láttam. Egyre kevésbé hittem abban, hogy én tényleg megtalálhatom, akit szerethetek, és aki engem szeret. Mígnem aztán jött egy életszakasz, amikor el tudtam engedni ezeket a gondolatokat. Arra jutottam, hogy ezen túl is van élet, vagy éppen ezzel együtt is van élet. Akkoriban már jó néhány éve dolgoztam, és újra arra adtam a fejem, hogy iskolapadba üljek. A főiskola annyira kitöltötte az életem, hogy el tudtam belül engedni ezt a görcsös ragaszkodást és reménytelenséget. A tanulmányok új célokat adtak, új embereket ismertem meg. Egy évnyi főiskola után találkoztam Zsolttal. Ő is jelentkezett ugyanerre a főiskolára, és egy közös barátnőnk összehozott egy ebédet, hogy információkat, tapasztalatokat tudjunk cserélni. Kétszer találkoztunk hármasban, és utána pedig már kettesben. … Pillanatok alatt kialakult köztünk a mély barátság. Már legelső találkozásunkkor is félszavakból megértettük egymást. Mélységesen ledöbbentem, hiszen ilyen tapasztalatom volt már lányokkal, de férfival még soha. Kiderült, hogy sok közös van bennünk, de a különbözőségekről is tudunk egy nyelvet beszélni.

Sokat telefonáltunk, sokat találkoztunk, és pár hónap után már éreztem, lehet, hogy ebből több lesz. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy nem köt ez a görcsös ’férjhezmenési’ vagy társ iránti vágy, ezért türelmes voltam. Akkor éreztem először az életemben, hogy érdemes várni. Akármeddig is tart, és akármi is lesz. Egyébként több olyan gesztusa volt – amit ő utólag tagad – amiből én gondoltam, hogy ebből több is lehet. De ő azt mondja, akkor még nem volt szerelmes.

Zsolt

Nekem volt egy feleségem, akivel még huszonöt éves koromban ismerkedtem meg, és el is jegyeztük egymást. Úgy terveztük, hogy rövidesen összeházasodunk, így össze is költöztünk. Teltek az évek, de nem szeretett volna se házasságot, se gyereket, én meg vártam. Közben egy influenza elleni oltás után elvesztettem a hallásomat a bal fülemre. Ez számomra egy fontos figyelmeztetés volt: „Zsolt, egy életed van, és ezzel kezdened kell valamit.”

Végül azt mondtam, vagy összeházasodunk és gyermekeket vállalunk, vagy pedig menjen ki-ki a maga útjára. Erre megtartottuk az esküvőt, de aztán alig egy év telt el, és egy másik férfival lelépett, és sosem jött vissza.

Ekkor kaptam meg ajándékba a hitemet. Mivel nem tanultam gyerekkoromban hittant, szerettem volna elvégezni egy teológiai főiskolát, hogy hiteles forrásból tudjam meg, miben áll a keresztény hitem. Ez a Sapientia Főiskola volt Budapesten, ami akkortájt indult. Egy közös barátunk mondta, hogy bemutat egy lányt, aki oda jár, és tud mesélni a főiskoláról. Ez 2003. augusztus 9-én volt. Mivel Nóri nem lát és nem ismerte a helyszínt, ezért elmentem érte kocsival. Körülbelül egy fél órás út volt a vendéglő és az otthona között, és azalatt beszélgettünk. Néhány perc alatt kiderült, hogy teljesen egy nyelvet beszélünk. A hangja pedig egészen elbűvölt.

Én akkor az „újrakezdett” életemben még nem akartam megházasodni. Annak örültem, hogy találkoztam valakivel, aki azt a könyvet szereti, amit én szeretek, akivel lehet beszélgetni az élet dolgairól, és majdnem ugyanúgy gondolkodunk ezekről.

Nóra

Tetszett mindig is a humora, a nem szokványos figyelmességei, az udvarlása. Megismerkedésünk után nem sokkal a Margit-szigeten sétáltunk, amikor megkérdeztem, hogy a hallható zenéhez tartozik-e látvány is. Ő elmondta, mivel fél fülére nem hall, ezért nem hallja a zajok/hangok irányát, úgyhogy ha megmondom, milyen irányból jön a zene, akkor ő megmondja, mi látható ott. Ez meghatározó élményem volt, úgy éreztem, kiegészíthetjük egymást. Nemcsak fizikai hiányunkban, hanem valahogy szimbóluma lett ez azóta is az együvétartozásunknak.

Humorára utalt például, hogy három hónappal megismerkedésünk után egy közös együtt eltöltött héten emlékezett arra, mennyire szeretnék vezetni, ezért elvitt egy temető melletti nagy térre, ahol kedvemre próbálkozhattam. Amikor elindultunk, még azt mondta, hogy csak tankolni megyünk, ezért volt nagy meglepetés nekem. Egy alkalommal azért bele kellett nyúlnia a kormányba, mert a temető felé vettem igen gyorsan az irányt. Ekkor megállapítottuk, hogy még korai volna rögtön ilyen egyszerűen a menybe menni…

Zsolt

Lehetőségünk volt egy közös utazásra, melyen egy hetet együtt töltöttünk, szinte éjjel-nappal, s mivel én kísértem őt, sokat beszélgettünk. Ekkor kezdődött köztünk egy hallgatólagos játék. Kikérdeztük egymást, arról, hogy ki milyen férjet, feleséget szeretne magának, de ezt persze sosem konkrétan, csakúgy szőrmentén, általános mondatokban tettük, még véletlenül sem úgy, mintha konkrétan egymással képzelnénk el a jövőt és az életet.

Később egyre többször „rontottuk el a játékot” és véletlenül konkrétan is rákérdeztünk dolgokra.

Egy idő után Nórival már rendszeresen találkoztunk, naponta, kétnaponta. Határozottan éreztem, hogy válaszúthoz érkeztünk; dönteni kell, hogy visszaépítsünk ebből a kapcsolatból, vagy… Vagy tényleg megkérem a kezét.

Nóra

2004. februárra érte el őt egy olyan krízis, hogy itt vagy tovább fejlődik a kapcsolatunk, vagy nem kell tovább erőltetni. Ráadásul ő egy válás után volt, tehát nem úgy indult ennek neki, hogy kapcsolatot keresett. Sőt, ősszel még folyt a válása. Sokat vívódott, hogy mi legyen a kapcsolattal, majd május felé a szerelem is megjött a részéről. Viszont ha már szerelmes volt, akkor nem gondolkodott sokáig.

Zsolt

Ő éppen egy lelki gyakorlatra indult, és én egy zsoltárt írtam ki neki Braille-ben. Addigra megmutatta már nekem, hogy mik azok a Braille betűk, kaptam tőle Braille-táblát. És akkor volt a papíron még körülbelül két sor, mondom, ne hagyjuk már üresen, írjunk ide valami humorosat, vagy valamit. És akkor arra használtam azt a két sort, hogy megkértem a kezét. Ő azt mondta, már tudta, már az őszi közös utazásunkkor tudta. Csak várt. Így történt, hogy a megismerkedésünk után egy bő évvel összeházasodtunk.

A házasság

Nóra

Szorozgattunk, osztogattunk a hónapokkal, és hogy kikerüljük a vizsgaidőszakot, meg a nagyböjtöt, októberre esett a választásunk. Lehetett volna novemberben is, de én nem szeretem a novembert, ezért nem házasodhattam novemberben. Így lett október 30-án az esküvőnk.

Zsolt

Számomra a döntés a leánykérés volt. Ettől kezdve már csak izgatottan vártuk az esküvőt. Azt tudtam: az örök hűség megfogadása előtt senkivel sem költözöm össze. Az esküvő pedig teli volt csodás meglepetésekkel. Hogy szinte magától megszerveződött az egész, hogy hatalmasakat nevettünk.

Nóra

Az esküvő izgalom is volt, de valami nagy nyugalom is. Olyan, mint egy lázas állapot utáni újrakezdés. Már az is nyugalmat adott, hogy tudok várni, meg tudom várni a másikat. Azelőtt erre képtelen lettem volna. Jó volt megtapasztalni, hogy ez működik, hogy erre képes vagyok. Hogy képes vagyok várni. És akkor még nem is tudtam, hogy csak pár hónapig kell várnom. Annyiszor becsaptak azelőtt a saját érzéseim, és annyira jó érzés volt, hogy most már nemcsak én akarom, hanem a másik is akarja, ez az ő döntése is. Ez nagyon jó érzés volt. Egyikünk sem volt már fiatal és egy csomó minden volt már mögöttünk. Nem mondom, hogy ez révbeérkezés volt, mert úgy gondolom, és úgy is tapasztalom, hogy ez nem a vége valaminek, hanem a kezdete. A házassággal valami új kezdődik.

Amikor lezajlott minden, a vizsgaidőszakom is, és beköszöntöttek a téli szürke hónapok, már Budakeszin laktunk. Zsoltnak ott volt lakása. Nagyon szép helyen laktunk, de nem kertes házban, és nem gyalogosoknak való környéken. Zsolttal teljes függőségben éltem akkor, hiszen a jeges, kátyús utakon nem tudtam egyedül, gyalog kimozdulni, csak Zsolttal autóval.

Szülővé válni

Nóra

A gyereknevelésre nem láttam igazán sok példát, és nem tudtam, hogyan csináljam. Az én testvéreim ugyanis nagyobbak voltak, ráadásul én nem otthon nőttem. Hatéves koromban elkerültem otthonról a Vakodába (Vakok Általános Iskolája), onnantól kezdve Pesten éltem. Úgyhogy igazán nem láttam kisgyereket családban, nem volt erre példám. Tartottam is rendesen a dologtól. A házasság után már kevésbé, mert tudtam, hogy Zsoltra lehet alapozni a gyereknevelés terén is. Vele együtt érdemes megpróbálni. Akkorra a félelemnél nagyobb volt a kíváncsiság és a vágy, hogy legyen gyerekem. Meg valahogy ideje is volt a gyerekvállalásnak. Sok évet ledolgoztam már, és el tudtam képzelni, hogy most akkor más jön. Azt nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz, csak azt, hogy az eddigiekhez képest más. Mégis, mikor megtudtuk, hogy Csabi megfogant, mérhetetlen mély depressziós gondolatok ébredtek bennem. Nem értettem őket, hiszen tudatosan terveztük, vártuk, figyeltük. De ez egyrészt elmúlt rövid időn belül, egy hét alatt, másrészt azt gondolom, hogy mindenfajta nagy változás kihozza belőlem ezeket a gondolatokat átmenetileg. Még a jó változások is. De ezt követően nagyon szép volt a várandósság. Mint minden első gyerekes anyuka, én is a szülésre készültem és nem az utána lévő időre, mármint a szoptatásra, fürdetésre, egyéb teendőkre. Azóta is hintem az igét, hogy nem elsősorban a szülésre kell készülni, hanem ami utána jön. Arról is érdemes információkat gyűjteni.

Sok mindent nem tudtam. Csabival szoptatási problémáink voltak, és több kétségbeesett hónap után kerültem el a La Leche Ligához, ahonnan egy hölgy gyakorlatilag egy két órás beszélgetés alatt helyrerakta technikailag és hozzáállás terén is a problémákat. Sok kínlódást meg lehetett volna előzni, ha korábban találkozom velük. Innentől kezdve több olyan nevelési elvet a magunkévá tettünk, ami új volt ahhoz képest, amit otthonról hoztunk, és amit a környezetünk diktált. Ez a hordozókendő használatában, az igény szerinti szoptatásban, az egy szobában való alvásban nyilvánul meg. Elindultunk egy új úton, de szemben az árral. Sem a szüleimtől nem kaptam ehhez támogatást, sem más példát nem láttam erre. Egyedül az akkori gyerekorvosunk támogatott benne.

Zsolt

Az, hogy gyereket vállalunk, nem nagyon volt kérdés. Szerettük volna, ha néhány évig nincs gyerek, de azt mondtuk, hogy Istenben bízunk és elfogadjuk, ahogy alakul. végülis egy évet kaptunk kettesben, mert kicsit több mint egy év múlva született meg Csabi. Amikor megszületett, potyogtak a könnyeim. Nóri azt mondta, hogy ő nem tud fiút nevelni. Ezen jót nevettem. Én sem tudok, de nem vagyunk egyedül. Isten eddig mindig segített, bár rengeteg hibát követtünk el, be tudtuk látni, és néhány dologban már tudtunk változni.

Ekkor napi kilenc-tíz órát voltam távol otthonról. Nem volt kérdés, hogy Nóri mellé kell valaki, aki segít a gyermekágyas időszakban. Az anyósom rengeteget segített.

Nóra

Az első időszakban szükségem volt valakire, aki segít a háztartásban, amíg belejövök én is a gyerek körüli tevékenységekbe. A kórházban még elhittem, hogy nekem szükségem van pihenésre, és hagytam, hogy elvigyék a babát. És hagytam, hogy helyettem öltöztessék, és csak néha csináltam én. Mindezt otthon kellett megtanulni. És otthon is ott volt először anyukám, és Zsolt is segített, úgyhogy kicsit késleltetetten tanultam meg a szoptatáson kívül máshogy is gondoskodni Csabiról.

Zsolt

Aztán ahogy nőtt a gyerek, Nórinak más jellegű segítségre volt szüksége: például kimenni sétálni a gyerekkel. Márpedig Budakeszin, ahol laktunk, nem tudott egyedül közlekedni: nem volt járda, hatalmas kátyúk voltak, jöttek az autók. A templomban felajánlották a segítségüket az emberek. És ahogy jött az egyik, majd a másik, kialakult egy segítő kör. Minden hétköznap más jött segíteni Nórinak, így ők sem voltak túlterhelve. Napi egy-két órát töltöttek ott, és segítettek, amiben kellett.

Nóra

Volt olyan segítőm, akivel azóta is sajnáljuk, hogy nem lakunk egymás közelében. Neki is lelki igénye volt a segítés, még nem volt unokája, és egy hallatlanul aktív nyugdíjas hölgy volt. Mégis tiszteletben tudta tartani a mi igényeinket, rá tudott hangolódni, arra, hogy mi mit szeretnénk. És mindamellett neki is örömet okoztak a találkozások, mert mi is figyelembe vettük valamennyire az ő igényeit. A kölcsönösség volt talán a kulcsszó. De sajnos volt olyan segítőm is, aki kevésbé tudott jól segíteni. Volt, aki boldogtalan volt a saját házasságában, és valahogy mindig elhozta hozzánk ezt a boldogtalanságot. Szinte beleszeretett Csabiba. De paradox módon épp ez akadályozta abban, hogy rá tudjon hangolódni. Volt olyan, aki Csabi nevelésével nem tudott azonosulni; kezdve azzal, hogy az ő gyerekei már egyéves korban szobatiszták voltak, Csabi meg még kétévesen is pelenkát hordott. És ezt nem úgy fejezte ki, hogy megbeszélte velünk, hanem állandóan megjegyzéseket tett Csabira. Csabi úgy reagálta le, hogy nem szeretett vele kettesben maradni. Amikor munkája megszűntével Zsolt már többet volt otthon, mindkettőjüknek elmondtuk, hogy nem lesz már szükség a segítségükre, az egyikük szinte belebetegedett, a másik – önértékelési problémái miatt – úgy érezte, őt utasítjuk el, nem a segítségét, és úgy élte meg, haragban váltunk el.

Akkoriban én alig tudtam megfogalmazni, és egyáltalán nem tudtam kifele kommunikálni, hogy melyik segítség miért jó vagy nem jó. Azt gondoltam, nem vagyok abban a helyzetben, hogy valamire nemet mondjak, vagy őszintén elmondjam a véleményemet. Ezt tanulnom kellett. A mai napig tanulom, hogyan lehet udvariasan visszautasítani egy olyan segítséget, amire nincs szükségem. Azon gondolkodtam, hogy nem nagy luxus-e, ha válogatok a segítségek között. De az a helyzet, hogy ha nem jó az a segítség, az megöli az egésznek a lényegét. Nem jó se a gyereknek, se nekem. Szóval muszáj felvállalni az esetleges konfliktusokat is ezen a téren.

Zsolt

Másfél éves volt Csabi, amikor munkahelyemről eljöttem. Egyre inkább én segítettem Nórinak, a segítők pedig elmaradtak. Nem beszéltük meg, hogy ki mit csinál. Egyértelmű volt, hogy amit Nóri meg tud csinálni, azt megcsinálja, amit nem tud, azt én megcsinálom. Például kimenni a gyerekkel sétálni azt csak én tudtam vagy együtt tudtunk, mert Nóri nagyon nehezen tudott közlekedni azon a környéken. Akkor döntöttük el, hogy keresünk egy olyan otthont, ahol ő is tud önállóan élni és mozogni. És akkor elkezdődött az a több mint két éves időszak, amíg otthont kerestünk magunknak.

Kaposvár

Zsolt

Egy munka kapcsán jöttünk Kaposvárra. Láttuk, hogy csodálatos és élhető város: vannak járdák, széles utcák, nincs dugó, nem kell napi sok-sok órát utazással tölteni. Sokat tudnék mesélni, mert nagyon megszerettem ezt a várost.

A munka itt sem jött be, ennek ellenére úgy döntöttünk, maradunk Kaposváron. Miután több száz ingatlant megnéztünk az elmúlt két évben, jött egy, amiről tudtuk: „ez az.” Csodába illő dolog volt, mennyire egyértelmű volt a számunkra, hogy ezt a házat meg kell vennünk.

Az a legnehezebb Kaposváron, hogy itt senkink sincs. Nekem tetszik ez a fajta elszigeteltség, mert sok időt tölthettem a családommal, de azért fáj, hogy sokan visszautasították a meghívásunkat, és hogy mások sem hívnak minket sem. Ezt nem panaszként mondom, csak elgondolkoztat, vajon miért van ez így.

Nóra

Csabi három és fél éves volt, mikor ideköltöztünk. Sokat gondolkodtunk azon, hogy mikor adjuk óvodába. Utólag azt látom, hogy nagyon jó döntés volt, hogy csak négy és fél évesen került oviba, és addig itthon tudtunk vele lenni. Annyi minden történt vele abban az egy évben, rengeteg változás. Kellett neki és nekünk is idő, hogy gyökeret tudjunk verni Kaposváron.

Tíz hónapja pedig megszületett Palkó. Régóta szeretünk volna testvért Csabi mellé. Volt két babánk időközben, akik rövid ideig voltak velünk, meg sem tudtak születni. Utólag azt mondom, hogy mindennek megvan a maga előnye és hátránya. Igaz, hogy sokat vártunk Palkó érkezésére, de nem volt baj, hogy ekkora korkülönbség van a két gyerek között. Azt gondolom, én nem lennék képes sokgyerekes anyuka lenni.

Palkó fogantatása idején egyébként épp kifele indultam volna: Csabi révbe ért valamelyest az óvodában, és én épp beleéltem magam, hogy elkezdek dolgozni. Aztán megtudtuk, hogy újra babát várunk. És az első hónapokban feküdnöm kellett, küszködtünk, hogy életben marad-e, megmarad-e, egészséges lesz-e. Aztán gyönyörű, egészséges várandósság lett a végére, a farfekvéses szülést kivéve. Fantasztikus, hogy van ez a kilenc hónap, hogy felkészülhetünk a babára, mert addigra sikerült visszafordulnom befelé, hogy el tudjam vállalni azt, hogy ő is jön hozzánk. Azóta itthon vagyok és a férjem a segítségem. Itt Kaposváron nem alakult ki valahogy az, mint Budapesten, hogy rengeteg kapcsolatunk van. Bár sok kellemes, örömet adó, felületesebb kapcsolatunk van, igazán mélyek nem tudtak alakulni. Úgyhogy most kicsit beszorultam ezen a télen lelkileg és fizikailag is. Újra nehezen mozdulok ki.

Volt már korábban is ilyen időszak az életemben. Egy eléggé depresszív időszakom volt még Pesten, amikor egyedül éltem. Jártam munkába, de előfordult, hogy reggel másfél órámba került, mire ki mertem lépni az utcára. És még akkor is aggodalmaim voltak, hogy vajon nem mindenki engem néz-e, vajon a ruhám, a hajam rendben van-e. Itt azért még nem tartok jelenleg, de tény, hogy néha vissza- visszaköszön ez a depresszív érzés. Főként a téli időszakokban. Úgyhogy bízom a tavaszban, hiszen az igény megvan bennem, és Zsolt is támogat mindenben.

Érdekes, mert én azt gondoltam, hogy Palkóval könnyebben elindulok, hiszen minden feltétel adott: második gyerek, van már tapasztalatom, van vakvezető kutyám, ismerem a terepet. De nagyon nehéz elindulni több szempontból is. Palkóval a hátamon, aki hordozókendőben van, kutyával az oldalamon technikailag is nehéz menni. És a kapott reakciók is megnehezítik a kimozdulást. Ma már annyira nem csodabogárság a hordozókendő és a vakvezető kutya, de vannak negatív reakciók. Vannak pozitívak is, nem mondom. Csak nem tudja az ember, hogy hol és mikor éri megjegyzés. Az ember éli az életét, jár-kel a világban, és nem lehet tudni, mivel kerül egy pillanat alatt szembe.

Nem gondoltam, hogy ez az én kifele való nyitottságom egy-két hónap alatt le tud épülni ilyen szintre, mint ahogy most a télen. Elég meghallgatnom az időjárás előrejelzést, hogy totálisan lebeszéljem magam az aznapi kimozdulásról. Bízom benne, hogy ez csak egy átmeneti időszak, és változni fog. És azt is belátom, hogy a kimozdulással Zsolt válláról tudnék levenni terheket. Neki is igénye, hogy ne csak ő legyen az én támaszom, úgyhogy most határoztuk el, hogy keresünk segítőt. Erre a kutya miatt is szükség van.

A kutya, aki egy lelkes hiperaktív eb, imád dolgozni és képes huszonnégy órán keresztül szeretni, most szenved attól, hogy nincs elég munkája. És ha nincs kifuttatva, akkor iszonyatosan izgatott és figyelmetlenebb, amikor dolgozik. Viszont a futtatást nem tudom egyedül megoldani. A kutyafuttató terület nem biztonságos, és messze is van, az autósok miatt már többször kerültem életveszélyes helyzetbe, úgyhogy csak látó segítséggel tudok odamenni. Zsolt úgy döntött, hogy kiszervezzük ezt a szolgálatát, szeretné, hogy ne rajta múljon mindig, hogy ki tudok-e menni a kutyával vagy sem. Most ehhez keresünk segítséget, hogy valakivel ezt meg tudjam oldani. Ugyanis ha már ki van futtatva a kutya, akkor normálisan lehet vele közlekedni, és én is nagyobb bizalommal indulok neki.

Remélem, most tavasszal megint sikerül nyitnom kifelé. Szeretnék itt Kaposváron is baráti kapcsolatokat. A kapcsolatra való vágyásunkban nem az a lényeg, hogy sok legyen, hanem hogy megfelelő legyen. Nem vágyom tömegekre, csak pár szorosabb barátságra a mindennapokban. A férjem szerint is több barátnőre lenne szükségem, mert nehezen viseli, hogy a barátnő szerepet is ő tölti be jelenleg, főképp, ha az ételreceptek részleteivel traktálom.

Gyereknevelés

Zsolt

Amikor megismerkedtünk a Nórival, akkor megismerkedtünk egymás személyiségének az egyik vetületével, és amikor összeházasodtunk és összeköltöztünk, akkor megismerkedtünk egy másik oldalunkról, amikor a Csabi megszületett akkor a harmadikkal, amikor a Palkó is megérkezett, akkor a negyedikkel. Ráadásul a személyiségünk folyamatosan változik. És a személyiségünk alakítja az egymáshoz való kapcsolatunkat és a gyerekeinkhez való kapcsolatunkat is. Az, hogy mi hogy nevelünk, az sok-sok tényezőnek az együtthatója. Egyik az, hogy minket hogyan neveltek, aztán hogy mi hogyan szeretnénk nevelni, hogy hogyan tudunk nevelni, és persze az, hogy milyen a Csabi. Ugyanis mi elgondoljuk, hogy ezt így fogjuk csinálni, és akkor majd így fog reagálni a gyerek. De nem úgy alakul sokszor, ez újabb kihívás mindig. Olyan ajándékokat kapunk, amikre nem számítunk, és olyan nehézségeket, amikre nem gondolunk. Ez egy folyamatos munka. És nagyon igénybe vesz. Csak az alapelvek, a fundamentumok ugyanazok, a többi változik. Mert mi is változunk és ő is. Nórával rengeteget beszélgetünk arról, hogy mi volt régen, mi változott, és mit fogunk a jövőben csinálni a nevelés terén. Nem szokták ezt munkának hívni, de ez munka. Ez a házasság munkája.

Egyszer valaki azt mondta, hogy a házasságkötéskor egy üres papírt írunk alá. Az üres papírt az évek alatt írjuk tele. Amikor a másiknak valami meglepetést okozunk, akkor ezt mindig felemlegetjük.

Nóra

Azzal együtt, hogy tudatosan vállaltam a gyerekeket, nagyon megjárom ennek a mennyországát és a poklát egyaránt. Egyrészt nagyon megdolgoztatják az embert, hiszen a gyerekek tükröt tartanak nekünk. Apró hibáinkat, szokásainkat viszontlátjuk bennük. Arra késztetnek, hogy az önismeret útján továbbhaladjunk. Valóban nagy változás a párkapcsolatban és egyáltalán az életben. Lelkileg megmozgatja az embert. Fizikailag kevésbé érzem nehéznek, mert nekem hatalmas segítség a férjem. Én nem ismerem azokat az életeket, amiket hallok, hogy az anya teljesen magára van utalva, minden háztartási munka az ő nyakába van varrva. Nekem rengeteget segít Zsolt. A mai modern szemléletben éljük ezt a dolgot: ha kell, akkor beáll vasalni, ha kell, akkor a gyerekeket ugyanúgy el tudja látni. Sőt, bizonyos tevékenységekben jobban, mint én.

Nem tudom azt mondani, hogy mindenki vágjon bele, mert nekünk ezek közt a körülmények közt nagyszerű. Én nem nagyon érzem azt, hogy maga a látássérülés az akadálya a gyerekvállalásnak, merthogy mindenkinek vannak technikai nehézségei, amit le kell küzdeni, ha megszületik egy gyerek. Nem hiszem, hogy a látássérültségem miatt több nehézségem volna, csak talán mások a nehézségeim. De nem hiszem, hogy vannak a vakok nehézségei meg vannak a látók nehézségei, mert ez nem igaz. Azt hiszem, mindenkinek a személyiségéből fakadóan vannak örömei és nehézségei a gyereknevelés terén, ha ezt lehet így kijelenteni.

Látássérülés

Nóra

Ha nem volna a látó férjem, lehetséges, hogy hangsúlyosabb lenne a látássérülésem. Több külső segítségre volna szükségem. Azt el tudom képzelni, hogyha egyedül nevelnék gyerekeket, akkor élesebb volna ez a kérdés.

Viszont megtanultam segítséget elfogadni. Ez nem csak a segítség szempontjából fontos, hanem sokat ad annak a kapcsolatnak. A házasságom előtti időszakban volt bennem egy görcsös bizonyítási kényszer, ma már sikerült ettől szabadulni, hála istennek. Rájöttem, hogy nem kifele, másoknak kell élni, hanem befele, a magam mércéje szerint. Különböző utakat lehet járni, és kell járni, hiszen nagyon különbözőek vagyunk. És az én utam nem a másé. Amint ezt elfogadtam, csökkent a bizonyítási vágy, a másoknak való megfelelési kényszer, és oldódott az is, hogy mindent egyedül akarjak megoldani. És el tudtam fogadni segítséget adott esetben.

Zsolt

Ugye én az egyik fülemre nem hallok, aminek az egyik legfontosabb következménye, hogy nem hallom a hangok irányát. Ezen már akkor gondolkodtunk, hogy mi lesz akkor, ha esetleg teljesen elveszítem a hallásomat. Hogy fogunk mi akkor kommunikálni?

Az hogy ő nem lát, az nekem – rossz kifejezés, hogy tetszett – inkább kihívás volt, inspirált. Talán hogy kiegészíthetem őt. Nem tudom ezt így megfogalmazni. Ez nem volt soha kérdés köztünk. Ebből adódóan az első találkozásunktól kezdve karon fogva mentünk, és ez nekem jó volt. Ezzel az együvé tartozás automatikusan megvolt közöttünk. És az a furcsa, hogy Nórinak a látássérülése nagyon kevésben akadályozott. Mert a legtöbb dolgot, amit egy látó ember tud, ő is tud. Tud főzni, tud közlekedni, tud pelenkázni, tud számítógépezni, nagyon sok mindent tud. Olykor lassabban csinálja, mint egy látó ember, de mindent meg tud csinálni. Viszont a látássérüléséből fakadóan sokmindent másképp is él át. Ez nagyon izgalmas dolog nekem, ha megérthetem, megtapasztalhatom, hogy hogyan. A látássérülése nem annyira fontos. Ennél sokkal súlyosabb sérülése lehet az ember személyiségének, ami sokkal jobban akadályozza az életben. Elég csak a depressziót említenem. Az aztán tényleg lehetetlenné teszi az életet. A látássérülés nem.

A Nórinak jó humorérzéke van. Nagyon sokszor megviccelem őt a látássérülése miatt. „Adj egy kis darabot belőle.” És akkor én egy tényleg nagyon kis darabot adok neki. De szoktam még mondani azt is, hogy „ott van!”.

Végül még egy közös pont: a hit élménye

Zsolt

Tudom, hogy Isten szeret, úgy ahogy vagyok. Ha hibát követek el, akkor van bennem erő ahhoz, hogy bocsánatot kérjek, és rendezzem a hibáimat. És ez az erő abból fakad, hogy tudom, Isten szeret engem. Mióta hívő lettem tudom, hogy van bocsánat és van újrakezdés. Számomra fontos, hogy ilyen mintát mutassak a kisfiamnak is. Hiába mondom neki, hogy szeretem, amikor épp haragszom rá. Abból nem sül ki semmi jó. Ha viszont meg tudom neki mondani, hogy én most épp haragszom, de ez el fog múlni, rendeződni fog, akkor azt a mintát adom át neki, hogy csinálunk ugyan rossz dolgokat, de azt meg lehet bánni, és újra lehet kezdeni. És ha hibát követünk el, akkor is szeretnek minket.

Nóra

Az, hogy a saját utamat tudom járni, és az önbizalom-hiánytól eljutottam oda, hogy bízom magamban – bár ezen van még mit dolgoznom – a hitemnek köszönhetem. Annak a megtérési élménynek köszönhetem, hogy van valaki, aki elfogad és bízik bennem. Megtapasztaltam a feltétel nélküli bizalmat, azt, hogy valaki számít rám, és hogy nem egyedül kell megvívnom a küzdelmeimet. Ez az identitásom alapja.

Impresszum

Szalai Katalin: Háttérben – Interjúk a családról

A kiadvány a Nemzeti Erőforrás Minisztérium támogatásával és a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet közreműködésével készült a CSP-KÖZG-11-3737 számú pályázat keretén belül 2011-ben.

Az oldal tetejére