Az igazat mondd, ne csak a valódit!

Egy 1884-ben készült festményen: egy nagyapa ül a széken, körülötte 5 kisgyermek hallgatja, amit mond

József Attila: Thomas Mann üdvözlése kamaszkorom óta a legfontosabb vers számomra a világon. Egy történet tartozik hozzá. Volt középiskolában egy magyartanárom. Túléltem. Általános iskolában az irodalom volt a kedvencem,  Szerettem. De a közép iskolai egy olyan megalázó, igazságtalan, üvöltözős tanár volt. Mindenkit betett egy skatulyába első osztályban, és abból semmilyen körülmények között nem jöhetett ki. Négy év alatt nem sikerült elvennie a kedvem az irodalomtól, és ez óriási dolog. Sőt, nagyon sok idézetet megtanultam fejből, mivel sok-sok helyzetre irodalmi idézeteket alkalmazott.

Amikor például valaki nem rá nézett, akkor csak annyit mondott, hogy Vesd rám sugarát kökényszemeidnek. Ezt több ezerszer hallottuk, így ennyit biztosan örökre megjegyeztünk a János Vitézből. Rengeteg ilyen idézetet mondott. Egy másik volt: Az igazat mondd, ne csak a valódit. Ezt akkor alkalmazta, amikor például arról faggatózott, hogy a tanuló miért nem csinálta meg a leckét, vagy hogy kiről másolta a dolgozatát.

Az idézet forrását, a kedvenc versemet sose vettük az irodalomóráján. Később olvastam el, és azonnal meg is tanultam. Nekem e versben benne van az élet eszenciája. Nem is teszek mást, mint megosztom e helyen.

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.

Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.

Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

 

Az oldal tetejére