imádság

Iszlám terror statisztikai elemzése 2001 és 2012 között.

Politikusaink többsége láthatóan két nagyon lényeges problémával nem tudnak mit kezdeni. Az egyik, hogy mit tegyenek a nem egészségügyi kategóriába tartozó terror-járvánnyal. A másik, hogy mi legyen a jóléti társadalmakba menekülőkkel. Mindkettőben érintett vagyok: feleségem nagyapja szerb terroristák elől menekült (lásd: Bukovinai székelyek: az újrakezdés művészei című írásomban).

33 Éves koromban lettem vallásos. Addig sose mertem egyedül misére menni. Isten néha küldött valakit, hogy elvigyem. Eltelt 13 év, és küldetésemnek érzem, hogy leírjam miért féltem bemenni a templomba.

1. Személyes meghívás

Egyik étkezésnél keresztény gyülekezetbe járó gyerekek és egy nem hívő ismerősöm beszélgettek.

Mikor először gyóntam, összeszorítottam a szemem, alig jött ki hang a torkomon. Megkérdeztem a lelki vezetőmet, hogy ez normális-e. Azt mondta igen. Nagyon nehéz a saját mocsokságaimat beismerni magamnak, sőt, kimondani. Egyszóval szembenézni azzal, hogy gonosz voltam. Miután kimondtam, óriási, leírhatatlan megkönnyebbülés. A pap szájából elhangzik Jézus igéje: „Isten megbocsátotta bűneid.”

Ez óriási erőt ad minden egyes alkalommal,

A ma felolvasott evangéliumban két imádkozó emberről hallottunk. Az egyik így, a másik úgy imádkozott. Jézus pedig szokása szerint a közvéleménnyel ellenben nyilatkozott.

Én még egy dolgot kiolvastam a mai evangéliumból. A farizeus kötelességből imádkozott, azaz valakinek meg akart felelni. Ezzel szemben a vámos pedig belső indíttatásból.

33 évig hitetlen ember voltam. Hívőként összehasonlítom azt, miképp reagáltam régen egyes eseményekre, miképpen most, hívőként. Mindig is gyarkoroltam a szőnyeg alá söprés művészetét. Hála Istennek, lassan kezdem belátni, erre semmi szükségem nincs.

Mi a szőnyeg alá söprés művészete?

Amikor meghalt édesapám,

A kisfiam locsolja a virágokat

A mai örömhírt hallva egy történetem jutott eszembe.

Miután megtértem megijedtem attól, hogy elveszítem a hitemet. Hiszen én nem kértem a hitemet, hanem egyszer csak hívő ember lettem. A hitemet ajándékba kaptam, de ha már megvolt, nem akartam elveszteni. Elmentem hát a lelkivezetőmhöz,